Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
anyjához, a két asszony nézi, mondja az Eszti a Marinak:"Te Mari, ez a Róza állapotos", a Mari rögtön rávágja: „Akkor a gazdájától való". Ezt meghallotta János bácsi, megcsóválja a fejét, erélyesen odaszól az alvó feleségének:" Te Boris, a kotlósról beszéljetek, abból nem lesz pletyka!" A két asszony észre tért, fogták a vizes bádogot és elkotródtak. De nem volt a pletykának sem alapja, a könnyelmű szóhajtás leintése jó példa lett. Akkor már a felvilágosodás teret nyert, nem élt már a hiszékenység, a babona. Egyetlen esetre emlékszem, melyben a boszorkányság kelt életre. Az utca másik oldalán lakott az öreg Szabóné, Dobi Julis néni a két italos agglegény fiával. A fejőstehénnek a gondja is a Julis nénire hárult a fiai felől. Egyik este, ahogy fejte a tehenet, véres tejet adott. Julis néninek már nem jutott volna eszébe olyan bolondság, de a még öregebb Győri Mari néni, ki a tejért ment volna azt mondja neki: „Te, Julis, ezt a tehenet megrontotta valaki, azért lett véres a teje. Tudod mit, este, naplemente után tedd fel, főni a tejet a konyhára, oszt mikor már fő, szurkáld a tejet a villával. Meglásd, akkor megjelenik, aki megrontotta. Úgy is cselekedett. A másik szomszéd asszony, Hüséné Kiss Julcsa néni, este lámpát akart gyújtani, nem talált gyufát. Szerencsétlenségére átment az öreg Szabónéhoz, hogy „Adjon már Julis néném pár szál gyufát, hogy lámpát tudjak gyújtani." De az öreg Julis néni rátámadt: „Majd adok én neked, te ilyen, olyan boszorkány, megrontottad a tehenemet, azért ad véres tejet." Hüséné azt sem tudta hogy meneküljön, s meglett a nagy harag. Mint ilyen talán ez volt az egyedüli eset. Majd a vén Győri Mari néni, megbékítette a két haragost, érezte, hogy ő volt az oka mindennek. De nagyobb léptekkel kell haladnom az élet útján, mert közeledik a határidő. Ha az élet göröngyös útjára érek, még nehezebb lesz a haladás, miután haladni szeretnék még a rózsásabb életúton is, amíg elérem az életem kiteljesedését. És a már hosszúnak mondható életbe sok minden belefér. Alig értem még túl az iskoláskoron, de már a dolgos életet is kóstoltam. Mégis, ha ráemlékezem, vidul a lelkem és minden ami rég volt, szép volt. A három ismétlő iskola is letelt, mely jó volt azért is, hogy összehozta a fiatalságot, megismertetett egymással, szükséges is volt a községen belül. A Levente intézmény a húszas évek végén jött létre. Arról is van egy érdekes élményem. Kezdetben a fiatalság nem vette komolyan, nem jelent meg a beinduláskor. De megszigorították, úgy hogy a csendőrök összeszedték a hiányzókat, a csendőrlaktanya udvarán egy köteg szálas szénát letettek és a leventekerülőknek szálanként kellett a vállukra venni és az istálló padlására felhordani, ha valaki két szálat vitt, a csendőr kardlappal figyelmeztette, hogy csak egy szálat vigyen, meg akarja magát szakítani? Mint gyerekeket, megtűrték a csendőrök, hogy nézzük. Az unokabátyám, Harangi Jóska is köztük volt. Délután a nagynéném, küldött két nagy túrós bélest, hogy szegény Jóska ne éhezzen. Mikor oda akartam neki adni, a csendőr elvette tőlem, és a gyerekek haza lettünk küldve. Jóska is este tíz után jött haza kiéhezve. Ezzel lett megszigorítva a levente foglalkozás. Egyik piacos napon apám azzal jött haza, hogy kidobolták, hogy a Nagy-Hortot, a Fiáth bárói birtokot, feles művelésre adják, ötven holdas részekbe és huszonöt holdas fél részekben. Apám mindjárt arra határozott, hogy ott jó lehetőség lenne a jószágtartásra. Meg aztán 86
