Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
A kis pajtásoktól sem szakadtam azért el. Ők is megkomolyodtak, rendes emberek lettek. Legénykorunkban se kerültünk soha kellemetlen helyzetbe. De hát, hol vannak már ó'k is. - Ma már csak én élek és az emlékezet. Itt emlékezek meg a régi utca képéró'l, mely, ha ráemlékezik az ember, elfogja a nosztalgia, melyre még, több mint nyolcvan esztendő távlatából is, jól esik visszaemlékezni. - Hová lett már azóta az akác illat, az a gyönyörű akác sor az utca két oldalán, melyek a illatot terjesztették, Hová lettek azok a fehérre meszelt, kevés kivétellel náddal fedett falusi házak, melyek szinte elrejtőztek az akácok mögött? Hová lettek az utcai kispadok, melyeken nyáridőben az öregek eltanyázgattak és este a vacsora után, rövid tereferére összejött a szomszédság? És hová lett mára már az, az embertípus is, akik nyugodtan, megfontolva, nyomatékot adva a szónak adták elő a mondandójukat. Hová lett az a hajnali hangulat, mire már megetették az állatokat, eljött az itatás ideje, nyikorogtak a gémes- kutak, hallatszottak a dalfoszlányok a legények, meg a lányok, menyecskék ajkairól is, mikor fejni mentek. Majd hallatszott a csordás, a kondás kürtje, megtelt az utca tehenekkel, minden háztól járt ki tehén, többektől kettő is, mert az már szegény ház volt, ahonnan nem járt ki tehén. (Még akkor a nagy szarvú, szürke magyar tehenek voltak. Azok adták az igazi jó tejet.) Mikor a csürhe is elhajtott, a gondos háziak leseperték a házelejét, a járdát. Aztán készültek ki szekéren, ki kapával, kaszával a vállán, ki a határba. Akkorra megszólaltak a kovácsműhelyek üllői, terjedtek a dallamos hangok, „Kicsi kovács nagy kovács, üssed-üssed a vasat, a szép hajnal már hasad." Mindennek meg volt az ideje, a hangulata. A mezei munka idején, csak az öregek maradtak a faluba. Mert ha az idő csapadékos volt, nőtt a vetésen a dudva, a gyom és akkor csak a kapa éle volt a gyomirtó. Akkor még az ásott kutak is jó ivóvizet adtak a dűlőn. A gondos háziasszonyok is, csak a nagymosásra, kenyérsütésre maradtak a háznál. Még az is emlékezetes, mikor a háziasszony kiszedte a kemencéből a frissen sült nagy kerek kenyereket, úgy szállt az illata, hogy még az utcán járók is érzékelték, hogy ennél a háznál is kenyérsütés volt. De szép még az emlékezete is, inkább vasárnapokon, mikor a nagyobb iskolás fiúk feleresztették a maguk készítette, gyönyörű papírsárkányaikat. Ott lengtek a falu felett a szebbnélszebb, színes papírsárkányok, melyekbe még a szülők is, az idősek is örömüket lelték, mert azok feledhetetlenek. Mégis, hová lettek a régi időknek, ezek a feledhetetlen emlékei? Minek lett az áldozata az illatos akác. Először, a húszas évek végén, mikor villanyt vezettek a faluba, a meleg oldalon az akácokat mind ki kellett vágni. Nem örült abban az időben az utca a civilizációnak, még ha világított is a sarkon. - Másodszor meg 1954-be, mikor a Keleti-főcsatornára ráengedték a Tiszát, úgy eltelítette a talajt, hogy fél méterre feljött a talajvíz, ami négy méterre volt. A vastag akácok, mind kidőltek. Azóta csak csenevészt lehet látni. - Elmúltak azok a fehérre meszelt, nádfedeles házak is, melyből apák, fiúk haltak ki, nem építették újjá. Ha tehetségük is lett volna, nem építették újjá, inkább a kevéske vagyonukhoz szereztek egy holdacskát. Hogy a sok szép magyar csordák, a régi mangalica csürhék is a múlté lettek, azt a jövő ítéli meg. 77
