Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Győrfi Péterné: Családom története
1953-ban Nagy Imre nagyobb hatalomhoz jutott, ki lehetett lépni a TSZ-bó'l. Papa azonnal kilépett, fel is borult a TSZ, mások is kiléptek. Néhány évig egyénileg gazdálkodtak, kicsit könnyebb lett. Eltörölték a beszolgáltatást, maradt kenyérnek való, lehetett hízót vágni. Arra emlékszem, hogy 1956-ban reményekkel telve várták, hogy minden megváltozik, az oroszok kimennek. Álltak a rádió előtt, édesanyám sírva hallgatta a híreket és a hozzá tartozó kommentárokat. Én akkor 12 éves voltam, igen nyitott a világ dolgaira, szociálisan szinte túlságosan is érzékeny. Ez azért is volt így, mert szüleim - bár suttogva - de mindent megbeszéltek előttünk. Papa és Dobi Pista bácsi vagy Juhász Jenő bácsi bátran politizáltak előttünk is. Akivel Papa barátságot tartott, az mind jobboldali gondolkodású, rendes, becsületes parasztember volt. Nekünk pedig egyszerűen azt mondták a Szüleink, hogy amit most hallottunk, azt nem szabad másnak elmondani. Amikor kitört a forradalom, az őszi munka természetesen nem állta meg. Papa október végén szántani ment. Egy darab földünk a kövesút túloldalán volt. Édesanyám délben ebédet vitt, de akkorára az orosz tankok megállás nélkül vonultak Újváros felől Szoboszló felé a kövesúton. Azért volt egy-egy pici szünet, addig Mama átszaladt a kövesúton, elvitte az ebédet. Visszafelé még nehezebb volt átjutni. Csige István bácsi jött arról hazafelé szekérrel (Ő lett a testvérünk apósa). Ő vette fel Mamát a szekérre, így bátrabban hazajutott Édesanyám. Papa is hazajött este, de aztán nem lehetett azon az úton átjutni egy néhány napig. Az orosz tankok megállás nélkül dübörögtek éjjel-nappal, napokon keresztül. A forradalom elbukott, utána nemsokára be kellett lépni a TSZ-be, Ez egészen pontosan 1961 elején volt. Akkorra pedig már földjük is volt a szüleimnek, mert Szabó nagyapám sajnos 1960 őszén meghalt. (Édesanyám és a testvére volt az örökös.) Papa 1962-ben nagy kérlelésre elvállalta a Petőfi TSZ vezetését. Sehogy sem akarta, az elveivel is ellenkezett, de azt is látta, hogy józan parasztésszel, hozzáértéssel lehet úgy gazdálkodni, hogy a tagok megéljenek. Sok éven keresztül jól működött a Petőfi TSZ az irányítása alatt. 62 éves korában, 1978-ban ment nyugdíjba. Szólnom, írnom kell még arról, hogy bármilyen nehéz és fáradságos is volt az élet, minket szeretetben és türelemben neveltek fel. Az elején azt írtam, hogy az Édesapám nagy mesélő volt. Nemcsak viszontagságos életét mesélte el, de olvasmányait is. Téli estéken korán lefeküdtünk. Akkor mi rázendítettünk: „Édesapám, tessék mesélni!" Hol is hagytam tegnap este abba? Természetesen emlékeztünk rá. Elmesélte nekünk folytatásokban az ifjúkora kalandregényeit, a szép Jókai regényeket, de beleszőtte a saját képzeletvilágát is. Csodálatos, felejthetetlen esték voltak. Gyönyörű verseket tudott, azokat késő öregkoráig szívesen idézte, nem felejtette el. Elmesélte a katona- és háborús élményeit, gyermekkorának sok-sok mozzanatát, mindent, ami megtörtént vele. Elmesélték az Édesanyámmal együtt, hogy hogyan udvarolt Papa a Mamának éveken keresztül. Én - e sok történetnek csak a töredékét és csak halvány árnyékát adhattam vissza. Bármilyen nehéz volt az élet, boldog gyermekkorom volt, mert szeretetben neveltek fel bennünket. Mindent elvehettek, de azt az egyet nem tudták elvenni. 51
