Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Szabó Jenőné: Portré szüléimről
de nem folytatta a vitát és főleg nem ütött vissza. Anyám halálra váltan könyörgött neki, jöjjön be és felejtse el a történteket. Még én a legkisebb ellenkeztem vele a leginkább, ha vitatkoztunk. Mondta is: ha én azt mondom, hogy fekete, bár az a dolog hófehér, akkor is fekete, mert én mondtam! Hát én már egy másik kor gyermeke ezt nem értettem meg. Ingerültségét az is okozta a családdal szemben, hogy nem volt jól. Sokat fájt a feje, szédült, egyensúly zavara volt. Meg kellett műteni. A fül mögött a koponyáját felnyitották és leszívták az ott lévő sárvizet, ami a rosszulléteket okozta. Nagyon félt a műtéttől, amit a debreceni klinikán végeztek, de szerencsésen felgyógyult. Kicsit nyugodtabb lett. Ma is látom, ahogy olvasgat a nagylóca sarkában és ebéd után ugyanott szunyókál. 1959 telén járták az agitálok a falut. Volt olyan ház ahol reggeltől estig ültek és addig-addig beszéltek, hogy aláírta a családfő a belépési nyilatkozatot. Hát apám nagyon nehezen adta be a derekát, de mégiscsak beadta. Belépett a tsz-be nyolc hold földdel, fejőstehénnel, szekérrel, gazdasági eszközökkel. A lovakat ekkora már eladta, tehénszekérrel járt a messzi földjeire, soha nem tudta megszokni a lassú tehénszekerezést. A beadott földért és eszközökért nevetségesen kevés összeget kapott, azt is részletekben a „Damjanich" nevét viselő szövetkezettől. Azért adták a tagok ezt a nevet a tsz-nek, mert a környéken itt a mi falunkban alakult meg utoljára a tsz, úgy ahogy Damjanichot is utoljára vitték a vérpadra. Ebben a döntésében az is közrejátszott, hogy a nagycsalád elkerült a háztól, már nem volt segítsége a mezei munkákban. A három utolsó gyermek is családot alapított. Két év alatt három lakodalomra valót kellett össze rakniuk, a bátyám meg az én esküvőm között mindössze hat hét volt. Miből- hogyan, de megoldották ezt is, mint annyi mindent az életük során. Anyám nagyon tudta élére rakni a forintot. Ketten maradtak, mint a házasságuk első éveiben. Leköltöztek a nagy ház végében lévő pici szoba-konyhába. Szegény anyámnak a tiszta szoba - tiszta konyha volt a mániája. Tavasztól őszig kint főzött egy kis kamrában. Télen a pici szobában alig fért meg más, mint az ágyak, a nagylóca, néhány szék, asztal és egy tea tűzhely. így apám még ha akart sem tudott ledűlni napközben, ezért kényszerült a lóca sarkában szunyókálni. Fent a nagy házban meg bebútorozva állt egy nagyszoba, egy nagy konyha, egy kis szoba meg egy kis konyha. Talán ez az oka, hogy sohasem vágytam nyári konyhára asszonyfejjel, miután építkeztünk. Szerintem a lakás arra való, hogy lakjunk benne. A szűkös lakótér miatt telente ha haza látogattunk a gyermekeinkkel meg kellett húzni magukat. Inkább mentem egyedül egy kis beszélgetésre. Az első időkben még hazaláto140
