Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Szabó Jenőné: Portré szüléimről
Ebben az időben még öt éves, ha lehettem. Legnagyobb kincsem az apámtól elkunyerált tintaceruza volt. Ha nem akarta ideadni, mivel gyakran kitörtem a hegyét, azt mondta nekem: Elvette a jegyző bácsi! Én meg a cserfes ötéves beállítottam a községházára, elé álltam a jegyzőnek: Mért veszi el a jegyző bácsi az apukám ceruzáját, akkor én nem tudok írni! A jegyző csak nevetett, tudta ki vagyok, mert sűrűn megfordult nálunk, és a kezembe nyomott egy nagy szál ceruzát, pár ív géppapírt, meg indigót. Boldogan vittem haza a szerzeményemet. A háború után a faluban is megalakult a kisgazda párt, a szociáldemokrata párt, a kommunista párt. Az egyik az egyik kocsmában székelt, a másik a másikban. Nem volt még ekkor külön pártépület. Apám is belépett a kommunista pártba baloldali érzelmű lévén. Ha netán betévedt egyik párttag a másik gyülekezési helyére, verekedéssé fajuló viták voltak. Együtt élő falubeliek egymást püfölték az elveik miatt. Apám nem volt egy izgága, verekedős természet és mégis egy alkalommal vétlenül bele keveredett egy ilyen verekedésbe. Véres fejjel került haza az anyám nagy rémületére. Aztán mikor jött a Rákosi rendszer és egyre - másra költöztették ki a lakásából a kuláknak kikiáltott módosabb gazdákat apám visszaadta a pártkönyvét, kilépett a pártból. Az utcánkkal szomszédos utcában élt egy jómódú gazda ember. Többek között Őt és a feleségét öregkorukra kiköltöztették a nagy házából, amit mozinak alakítottak át. A két idős ember pár évig a lányánál húzta meg magát, majd kérvényt küldve kérvény után megengedték nekik, hogy a régi telkükön lévő szoba-konyhába visszaköltözzenek. Ott éltek halálukig. Hetente háromszor nézhették, hogy az általuk épített házban vígan moziznak a falubeliek. Apámat felháborították az ilyen esetek. Volt idő a háború alatt, hogy ez a gazda kisegítette a családot egy-egy zsák búzával, amikor már az utolsó szem kenyérnek való is elfogyott. Az is igaz, hogy többszörösen vissza kellett dolgozni a búza árát, és mégis apám úgy érezte ez az ember segített rajta, amikor bajban volt. Ő viszont nem tudott segíteni, tehetetlenül nézte mit művelt az akkori rendszer a kuláknak kikiáltott gazdákkal. Nevetséges dolgok miatt büntették őket, hiába igyekeztek foggal-körömmel teljesíteni a beadást, mindig találtak okot a helyi vezetők a büntetésre. A beadás minden parasztember számára kötelező volt. Leseperték a padlásról az utolsó szemet, nem törődve azzal miből élnek a családok. Apám igyekezett úgy termelni, hogy a beadást teljesíteni tudja, bármily keserves is volt megválni a terménytől, zsírtól, tojástól és még nekünk is maradjon annyi, hogy kihúzzuk ujjig. Mennyit dolgoztak, Istenem! Már a nagyobb testvéreim is, az állam meg mindenből bőségesen levette a maga hasznát. (Később, amikor már a bátyám bátyám traktorosként én meg pénztárosként dolgoztam a tsz-ben a kettőnk munka egységére több búza került a kamrába, mint amikor magunk termeltünk a földeken. Apám csak nézte a sorakozó zsákokat az ászkon, pedig de nehezen lett rá, hogy belépjen a tsz-be.) 137
