Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

elvitt, az új szekeret, a jó lovat, elég szegények lettünk. Egy öreg szürke lovat vettem, azzal fuvaroztam. Nagy sár volt az utcában, de az én szürkém soha el nem akadt. Húsz forintot számoltam, ha egy őrletést a malomba vittem, kapós is lettem, állandóan fuvaroztam. Volt egy tehenünk is, melyet Erzsike hozott, abból is garasoltunk. (Most le kell írnom a rám jellemző történetet.) A sok munka levitte rólam a viselőruhámat, Erzsike nem győzte foltozni. A szomszédunk nagyon rendes ruhát vett magának Debrecenben. Erzsike erőltetett, hogy menjek én is, éppen volt a háznál hatszáz forint. Hiába mondtam, ne költsük a pénzt, csak be kellett mennem Debrecenbe. De, mint mindenkor, akkor is az utam az antikvár könyvkereskedéshez vezetett előbb. Két sorban, kék vászon kötésben, ötvenöt kötetben ki volt téve a Magyar remekírók. Mind-mind nagyon kedvemre való. Ára ötszázötven forint. Zsebemben a hatszáz forint, alig tudtam magamat visszatartani, hogy be ne menjek. Éppen szemben volt a Csonka torony mellett a ruhabolt. Olyan ruhát adtak rám, hogy szabni nem lehetett volna különbet. Nézem a tükörben, szép szürke, cérnakangár ruha volt, ami nagyon tetszett is. Kérdi az eladó, kérem-e? Az üvegajtón át, látom a másik oldalban a kirakatban a két sor könyvet. Soha nem szerettem hazudni, de akkor ráfolyamodtam. Kérem, mondtam, de nincs nálam annyi pénz. Félre tették a ruhát, hogy másnap bemegyek érte. Mentem át a túloldalra, bűvöltem a kirakatban a könyveket. Fogtam a kilincset, „mit parancsol?" Vegyen már be egy pár kötetet. Csokonai és egy másik volt. Nézem a könyvet, az izgalomtól az orrom hegyéről az izzadság a könyvre cseppent. „Kéri a könyvet" kérdezték. „Tessék becsomagolni" feleltem. Két nagy bőröndnyi lett a csomag, boldogan vittem az állomásra. A peronon sarokba tettem, nehogy kérdezzék, mit viszek. Mikor kiszálltam a vonatból, akkor nyilallt a fejembe, mit szól majd az én feleségem, ha hazaviszem. Megfordultam és le, a szüleimhez. Anyám haragudott: „Ilyet tenni. Maholnap családos ember. Mikor nő már be a feje lágya." - Adjon anyám hatszáz forintot kölcsön. Majd adok én neked, így meg úgy, És adott anyám hatszáz forintot kölcsön a tékozló fiának. Másnap a feleségem ment be a ruháért. A szürkével megkerestem aznap százhúsz forintot. Karácsonyra meglett az anyám pénze, a konyhára való is. Majd boldogított, mikor az Erzsike kezében is láttam a verses könyvet. A feleségemnek a Nagyhegyesen, a Kádár dűlőben volt öt hold földje, ami tizenöt km-re volt hozzánk. Hosszú utat kellett tennem odáig, de jó volt, mert ott Pistával voltunk együtt. Náluk a tanyában tartózkodtam, ha ott volt dolgom. Jól is éreztem magam, mert Juliska is, a Pista felesége, jó beszédes volt. Akkor 1952-ben fagyott le a tengeri májusban, már ki volt egyelve a három hold, mikor Orbán nap reggelre mínusz öt fokos fagy lett. A hiányos tengerit úgy raktam be áztatott tengerivel. Lett baj vele, mikor kelt, a madarak, a pipiske verte a csőrével ki. Egész nap csergettem a dűlőn végig, hogy megmentsem tőlük. Nagyon későn ért az új rakás, késő ősszel is zöld volt. Jött a rendelet, hogy tagosítanak és október elsejére mindenki takarítsa le a földjét, mert a szövetkezet szántja a területet. 119