Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

fiatal kezéből az öregember kezébe adták az ostort, a fiatalt közénk állították. Ugyanúgy egy betegesnek látszó ember, karján egy kosárral kézen vezetett egy kislányt, a kaskát a gyerek karjára akasztották, az apját szintén közénk állították. Késő estén értünk be Kiskunfélegyházára, az apáca zárda elé. Százasával számoltak be a fogoly lágerré minősített zárdába. Addig is közel tízezer ember volt benne, mi velünk már annyi lett, hogy alig lehetett az udvarán is mozogni. Egy gazdálkodó portája nyúlt a lágerre, annak egy részét kerítették a szűk helyhez. A bekerítéssel egy csöves kukoricával tele góré is a lágerbe került egy napon, de másnap reggel már egy cső kukorica sem maradt a góréban. Sokan, aki tudott valami bádoglemezt keríteni, gyufa meg került, lehasítgatták ami éghető volt és azon sütötték a tengerit, de legtöbben megrágták sületlenül. A zárda lágerből kétezrenként továbbították a foglyokat a lágerré alakított tanítóképzőbe, az állomás közelébe. Mi is néhány nap múlva oda kerültünk. Onnan már a zárt marhavagonokba találtuk magunkat. Ott kerültem össze Balogh Mihály bácsival, aki nálam tizenegy évvel volt idősebb. Semsey László grófnak volt a lovásza, parádés kocsisa. Nagyon rendes, jó ember volt, jó fogolytársak maradtunk a szabadulásunk eljöveteléig. Egyik legjobb társ lett ahhoz, hogy könnyebben átvészeljük a megpróbáltatás nehéz éveit. Kiskunfélegyháza állomásáról már csukott, bedrótozott vagonokban hagytuk el Magyarországot. Szegeden még dobtam ki egy írást, hogy a megtaláló értesítse Újszegeden Szirovica Antalt, hogy fia István a Vértesben Gánt község alatt hősi halált halt. Aztán elhagytuk az ország határát, haladt a vonat velünk, kívül a Kárpátokon román területen. Egyszer megállt a szerelvény, lövöldözés, egy vagon deszkáját felbontották, többen kimenekültek. Nem hoztak vissza senkit, állítólag a befogottak voltak. Ploiesti román olajváros állomásán állt meg a szerelvény. Induláskor adtak szárított kenyeret, sóshalat, amit rég megettünk. Nagyon szomjasak voltunk. A kút, amiből a mozdonyok a vizet vették ott csurgott a vagonunk mellett. A vagon deszkának a nútját késsel lehasítottam, a végére kemény papírlapot erősítettem, a vagon bedrótozott ablakán át a csurgó víz alá tartottam. A papírra csurgó víz egy részét a hasadvány a vagonablakon belől vezette, a szánkat alá tartottuk, úgy csepegett a szánkba is a vízből. Úgy járultunk egymás után a csepegő csap alá addig , míg jött egy szuronyos fiatal orosz őr és a puskájával leütötte a tákolmányt. (Míg az idős őrök emberségesek voltak, addig a fiatal az ellenkezője volt. ) Focsani (?) román városban lettünk kirakva. Hatalmas nagy láger volt, több tízezer fogolylyal. Onnan már kétezrével a széles vágányon szállították tovább a foglyokat. Szinte naponta folytak a berakodások, széjjel a hatalmas tartományba. Ott már négyen jöttünk össze földiek, hozzánk jött Tar Pista, kit addig csak távolról ismertem, mivel a debreceni határban tanyán laktak. És Borza Jancsi, az ő apja a Legeltetésnél mezőőr volt. Mindketten nálam egy évvel fiatalabbak voltak, szelíd, jó fiúk. Vigyáztunk is nagyon, hogy együtt maradhassunk, a rövidesen ránk kerülő berakodáson a fekhelyünk is egy priccsre sikerült. Az már nagy szerencsénk lett, hogy négyen rokonlelkűek úgy összekerültünk a mostoha viszonyok között. Közel öt hétig vitt a vonat, míg a kitűzött célhoz ért velünk. Mi négyen a vagon végében, a felső priccsen jól megvoltunk és nagyon jól megértettük egymást. Még ott is a negyven között, voltak kik marták egymást. 106