Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

egy sorozatot adtak ránk az oroszok közelről, annyira, hogy az ellenkező meredek oldalon leszorultunk. A tövisek úgy összekarcoltak, hogy csupa véresek lettünk. Lent már oroszok voltak, a Durda azonnal megadta magát, értett a szavukon is. Az oroszok körülvettek bennünket, foglyok lettünk. Maguk elé vettek, egy csapáson bekísértek a faluba. Feltartott kezekkel mentünk, mindegyik lehányta magáról a karabélyt, a gránátokat, csak nekem maradt a nyakamba a fegyver és a derekamon a négy kézigránát. Mikor a kövesúthoz érünk, kiakasztja a nyakamból a karabélyomat, a fa tövéhez vágja úgy, hogy nyakban eltört, ugyan úgy leoldja a négy kézigránátot, az árokba dobta és mellbe ütött. A vad szesztől olyan kába volt a fejünk, hogy hirtelen azt sem tudtuk felfogni, hogy hol vagyunk. Bekísértek egy udvarra, majd be egy pitvarba, ahol agy asztal mellett egy telefonos ült. Sorba lettünk állítva és várattak. Jött oda egy orosz, bökdösi az oldalam, császi-császi, ura-ura. Mutatom neki a falon, hogy tíz óra, de az órámon is mutatom, tíz óra. Elmarkolja a csuklómat, kiveszi a kezemből az órát, a zsebemből a bicskám és továbbállt. - Közben jöttek a tisztek meg egy öregember, minket sorba állítottak és mondja az öreg magyarul, „Azt mondják a tiszt urak, a kérdésre mondjatok meg mindent, ne kelljen ütni benneteket, mint a tököt." Ha akartunk volna se tudtunk volna sokat mondani. Kérdezték a tüzérséget, fegyvernemeket, mire nem tudtunk mondani semmit, már rosszul néztek ránk. A tolmács mondta aztán nekik, hogy mi nem vagyunk képzett katonák, mi a ménesnél szolgáltunk, ahol a tenyésztésnél dolgoztunk, majd megértették. Majd kirakatták a zsebeinket, nálam egy tálca tele volt negatív fénykép lemezekkel. A ruganyos lemezek elterültek az egész asztal tele lett velük. Az egyik tiszt felugrott, a pisztolyát a mellemnek szegezi, „Spion, spion jop poje maty." Meg ijedtem, hebegem a tolmácsnak, hogy ezek mind lovas képek Mezőhegyesről. Nézegették a lámpánál, hogy mind, inkább lovas képek voltak ugratás, más bravúros képek. - Meg értették, de másnak visszaadták a családi képeiket, csak nekem nem adtak vissza semmit. - Még ennünk is adtak valami levest meg kenyeret. Aztán a telefonos mellett a földre mutattak, hogy feküdjünk le. Alig, hogy a földre ért a fejünk, már aludtunk is. Reggel rugdossák a talpunkat, hogy álljunk fel. Egy öreg géppisztolyos kiterelt a kövesútra, elindított maga előtt Csákvár irányába. Bement a szélső házba és nem láttuk többet. Kijött egy géppisztolyos, sebhelyes fiatal, maga elé vett és oldalt egy földúton indított tovább bennünket, de nem szólhattunk egymáshoz sem, mert nekünk rontott, még rugdosott is, valóságos vaddisznó volt. Egy helyen kazlak mellé értünk, frissen ásott gödrök voltak mellette. Nagyon rossz érzés fogott el bennünket a gödör láttára. Jobbról egy csőszházszerű épület volt, annak az udvarára terelt bennünket, ott bement és magunkra hagyott. Később kijött egy nő, de mintha férfi hangja lett volna. El kezdett vallatni, hogy erről mit tudunk, ezt ismerjük-e, hol jártunk eddig, de sokáig. Majd bement, láttuk néznek kifelé ránk. Majd kijött egy szakaszvezető, elindított azon az úton vissza, de az már barátságosabb volt. Nem tudhatni milyen célból vihettek minket akkor oda ki, de irtó rossz érzést okozott. Ott Csákváron bekísért egy kastélyszerű épület pincéjébe, ott újra elkezdtek vallatni, majd egy istállóba vittek, ott a kozákok csutakoltatták velünk a lovaikat. Majd elkezdték a csizmáinkat, nadrágot rólunk lehúzni, a rongyaikat hozzánk vagdosták. Nekem ugyancsak egy 103