Zlinszkyné Sternegg Mária: Ládás asztaltól a gömbasztalig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 60. Debrecen, 2008)

Takács Péter: Előszó

Előszó Amíg a fémek tömegtermelésének a technológiája nem volt ismert, és a műanyag előállításával is csak kísérleteztek a tudósok, a fa - ha nem is a legfontosabb, de a leggyakrabban alkalmazott - majdnem kizárólagos alapanyaga volt az emberek használta eszközöknek. A tűzzel való megismerkedéstől, az első élelemszerző bottól, az első vadállat felé röpülő nyíltól, az első kiégetett cseréptől, s az első barlangon kívül elkészített búvó-, pihenő-, óvó-, les- és lakhelytől a 18. század végéig a fa - mint energiaforrás, használati eszköz és szerszám-alkatrész - nélkülözhetetlen volt az emberiség életében. Részben az még ma is. Erdős, hegyes vidéken megtelepedett falvak lakói közül a férfiak szinte valamennyien „tanult mesterei voltak" a fából készítendő eszközöknek. Faekét, ekevázat, boronát, hombárt, csobolyót, boroshordót, szőlőtaposó kádat, káposztás dézsát, szekeret, szánt, vödröt, kanalat, villát, gereblyét, vízmerő edényt, tekenőt, dézsát, furulyát, cimbalomvázat, citerát, lócát és kerti padot, faragott galambdúcot és madárkalitkát, asztalt és tároló ládákat, gerendákat és szarufákat, kútágast és gémet, kútbödönt és kútkávát, székely kaput, szélfogó palánkot, kastélytetőt, paticsfalu ház vázát és tetőzetét, haranglábat és templomtornyot olyan természetes egyszerűséggel faragtak, fúrtak, barkácsoltak a falulakó emberek fából, mint a várfalak mentén körbefutó állványzatot és lőállást, vagy a várárkokon átívelő, csörlővel felhúzható hidat. Bitófát, keresztet a latroknak is, Jézusnak is. A fa közömbös növényi vegetáció terméke. Használni is, ártani is csak az ember szokott vele. Alkalmazásának némely területét régebben már gyermekkorban elsajátította mindenki. Botot, hajítófát, sípot, fütyülőt, furulyát, ostornyelet hat-nyolc éves korában minden életre való falusi gyerek tudott készíteni, tekét és bigét tíz-tizenkét éves korától. Erdővidékek falvaiban a szőlőkarók vágását, kosárnak, kasnak való vessző begyűjtését, a zsindelyhasogatást kamaszkortól gyakorolták a legények. Szenet és meszet égetni is tudott az arra alkalmas erdők és mészköves hegyek vidékén száz legényből kilencven. A Kárpátok havasaiból és erdőövezeteiből a legénnyé serdült kamaszok az erdélyi és felvidéki szabad királyi városok lakóinak fuvarozták szekérrel vagy szánnal - ahogy az időjárás engedte - az épület- és tűzifát, fűrészmalmokból a deszkát, lécet, méretre fűrészelt gerendát. Mindezekhez egy bicska, egy balta vagy fejsze, jobb esetben egy fűrész kellett, némi gyakorlat és fizikai erő. No meg fából készült teherbíró szekerek, szánok, s az azokat mozgató jószágok. Több rafinéria, és az ősök nem mindegyikétől elsajátítható mesterségbeli tudás csak a vízi alkalmatosságok - tutaj, ladik, csónak, hajó - elkészítéséhez, és a rafináltabb, a malomelvű szerkezetek megalkotásához - száraz-, vízi-, fűrész-, puskapor és szélmalmok - kifaragásához szükségeltetett. Ezeknél a fogaskerék áttételek megszerkesztése - amelyek a forgó mozgást alakították át hosszanti mozgássá, szitáló rázassa vagy ritmikus ismétlődéssé - jelentett olyan tudást, amelyet inkább már csak apáról fiúra örökített át a népi élet, s nem pazarolta boldogra, boldogtalanra a tudásbeli magyarázatokat. Egy jó malomács és leszármazottai generációkon át boldogan megéltek mesterségük titkaiból. A fával bíbelődő emberek - bár nyersanyaguk forrásához, az erdőhöz voltak kötve - a társadalomnak a térben legmozgékonyabb csoportját alkották. Áfából készült eszközeikkel (edényekkel, szerszámokkal), az égetett mésszel és a faszénnel úgy járták a falvakat, az uradalmakat, a vásárokat, a jelesebb piacozó helyeket, mint a zsoldos katonák a harctereket. Ezeknek az öldöklés, amazoknak a falvak és városok lakóinak eszközökkel való ellátása volt az életük értelme, s a megélhetésük forrása. A patkoló, az ekevasat és kardot élező, lándzsát hegyező, „buzogányt gömbölyítő", alabárdot készítő, golyótól védő sodronyinget vagy páncélt edző, kapát „csináló," drótot húzó és szeget kalapáló kovácsoknak, az ágyúöntőknek, a puskaműveseknek a falvakban vagy az uradalmi központokban, mint a városokban és várakban egyformán szükségük volt a faszénre, fára. Idővel majd a vasalt ruhával büszkélkedni szándékozó háziasszonyoknak, menyecskéknek is. Mész is kellett. Nemcsak a járványok hulláinak fertőtlenítéséhez, nemcsak a dómok, katedrálisok, falusi templomok, földesúri kastélyok és arisztokrata lakok, nemesi udvarházak építéséhez... A falusi asszonyok is mésszel fertőtlenítették a parasztházakat kívül-belül, s ezzel varázsoltak esztétikumot is házaikra, melléképületeikre. Hogy ezekhez az épületekhez mennyi fára, lécre, deszkára, zsindelyre, gerendára, szarufára, ajtó- és