Historia et ars. Módy György válogatott tanulmányai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 59. Debrecen, 2006)

Módy György válogatott tanulmányai - V. Muzeológia - Zoltai Lajos, a muzeológus

nyúló nemesi birtokperek szereplőinek neve képviselte a helyi színt. Különösen szerettek az őskorról írni. Néhány kőszerszám, egy-két törött fazék vagy bronz ékszer elegendő volt ahhoz, hogy a ködbevesző ősidőkről egész köteteket írjanak, beleszőve elbeszélésükbe mindazt, amit a külföldi vagy a hazai irodalom az emberiség őskoráról valaha is elmondott. Pozsony város monográfiájában, amely pedig egyébként a legjobbak közé tartozik, még képeket is találunk az őskorról. Ott láthatjuk a harmadkor végén a kárpáti hágókon berontó tengert, a cammogva ballagó hatalmas őselefántot és más helyi jellegzetességeket. Ez volt a helytörténetírás általános színvonala Zoltai Lajos felléptekor. Annál meglepőbb, hogy Zoltai kezdettől fogva másként, tudományosabban látta a hely történetírás feladatát. Már legelső dolgozataiban a helyi fejlődés sajátosságait kereste, és a köztörténeti dolgok helyett a debreceni polgárok mindennapi élete felé fordította figyelmét. A hazai helytörténeti kutatások történetében Zoltait ezért megkülönböztetett hely illeti meg, s érdemét nem csökkenti, ha megállapítjuk róla, ahogy ezt az előadások is tették, hogy mindvégig csak a részletek, az epizódok érdekelték, hogy összefoglaló nagy munkát nem hagyott maga után. A történész Zoltai sajátságos, ellentmondásos jelenség volt. Nem tartozott egyik történetírói iskolához sem, s talán az egy Takáts Sándort kivéve, számbavehető hatással senki nem volt rá. Történetelméleti kérdések nem foglalkoztatták, a fejlődés nagy vonalait nem kereste, érdeklődése alig terjedt túl Debrecen határán. A debreceni élet mindennapi jelenségeire hatalmas anyagot hordott össze, a sok apró mozaikot azonban meg sem kísérelte egységes képbe foglalni. Történeti tanulmányaiban keresve is alig találunk politikai vonatkozást, még a politikai történet sem érdekelte. Amikor az egész magyar történetírás visszhangzik a kurucos történetszemlélet Bécs ellenes jelszavaitól, és a XVI-XVIII. századi magyar múlt minden baját az idegen dinasztia politikájára vezetik vissza, Zoltai a Debrecenre zúduló sorozatos csapásokat az állandó háborúk, a politikai és hatalmi küzdelmek, egyszóval a történelem szükségszerű következményeiként fogja fel, s nem érdekli, hogy kitől és miért jöttek, hanem hogy hogyan lehetett azokat kivédeni. Példaképei sem azok, akik az országos politika élvonalában tevékenykednek, hanem a kalmár vagy iparos debreceni főbírók, akik ha kellett ravaszsággal, „szép szóval és adómmal" védték a város békéjét, politikusok, hadvezérek, törökök, császári zsoldosok vagy hazai urak ellenében, akik a mindenkori nehéz körülmények közt biztosították az élet feltételeit. Az évek előrehaladásával figyelme aztán mind erősebben a történelem szenvedő alanya, a nép, a cívisek, parasztok élete felé fordul. írásainak igazi hősei az évszázados elnyomásban megkínzott parasztok, akiknek munkája nyomán a „halálragyötört polgárosodás újra virágzik a háborúban kiirtott falvak termékeny határain". Ezek után nem lephet meg bennünket, hogy a nemesség történeti szerepéről munkáiban nem szól, csupán egy-egy megjegyzése sejteti, hogy erről a szerepről r% 657