Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Móricz és Debrecen (1980)

keveri a XIX. és XX. századival. A debreceni polgár jellegzetesen mezővárosi fejlődés eredménye, „paraszt" jelzővel kitüntetett, a földhöz mindig közel marad, s közel az alsóbb társadalmi rétegekhez. Mindezt - vallja Móricz - pusztítások közepette, nehéz sorban, önerejéből érte el a város, ésszerű gazdálkodással és puritán életmóddal. Hitet is teremtett magának hozzá - a reformáció korában - és sajátos erkölcsrendjét mindmáig őrzi, ahhoz tartja magát. Iskolapolitikája európaivá tudta frissíteni mindig a szellemet, s majd ez a szellem vált uralkodóvá nemcsak a községben magában, de az egész Tiszántúlon. így érte el, hogy egy országrész központjaként - Erdély politikai hatalmának megszűnése után is - megőrizhette magát az elnemzetietlenítő törekvések ellenében. Természetesen mindez egy élet folyamán nem egyhangú dicsérő módban, de pörös szájjal hangzik el. Móricznak a fentebb elmondottak: tapasztalaton nyugvó bizonysága. A napi élet hullámzásában - az időnkénti ellágyulásokon túl - állandó vita, ellentmondás formáját ölti. De Móricz nem esik áldozatul sem a helyi hivatalosak nyilatkozatainak, sem a túlsó oldalról támadók vádaskodásának. Mindig az empíriára épít, a felajánlkozások (melyek nem egyszer őszinték is) egyik oldalról sem csábítják. Jó példa erre a Nyugatban bonyolódó vita a protestantizmus kérdéseiről.

7 Hogy Móricz mit tart a protestantizmus szerepéről, Debrecen példájával már kifejtettük. Most csak azt hangsúlyozzuk, hogy nem mint vallást, de mint életformát, élet-alakító erkölcsöt, rendet tekinti. Cikkében a kérdést úgy teszi fel: mennyiben teljesíti, váltotta valóra ígéreteit a protestantizmus, illetve annak legfőbb képviselője, a kálvinista egyház? Mennyiben felel meg a nemzeti, erkölcsi elvárásoknak? Ne feledjük: a vita majdnem háborús időben zajlik, s a református egyház első világi embere Tisza István. Az ügy tehát politikai kérdés is. Móricz mégis vállalja az ellene való támadást, - a változások előli merev elzárkózás maga a halál. De a Szabó Dezső-féle bírálókkal sem ért egyet: kívülről érkező felelőtlenkedés az. Álláspontja így leginkább Baltazár Dezsőéhez közelít: véleménye szerint a protestantizmusnak belülről kell megújulnia, s hagyományaihoz híven, szociális úton. A Lelkészegyesületet, a lelkészek „szakszervezetét" erre alkalmasnak látja - kérdés, mi válik belőle? A város háború előtti vezetői körében ezzel a programmal válik népszerűtlenné: Móricz belülről támad, belső ellenzék. Itt egy kis kitérőt, várostörténeti szemlét kell tartanunk. Ady esetében is tapasztalhattuk; a város tényleges szellemi egységként nem létezik. Osztályok, csoportosulások harántolják, sajátos rétegkultúrákkal. De van bennük valami közös, ami bizonyos fokig egységessé, egyM. Zs.: A magyar protestantizmus problémája. Hozzászólás Szabó Dezső cikkéhez. Nyugat, 1913. II. 209-217.