Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Jánosi Zoltán debreceni munkásságáról (1975)

nére is magába foglalva egy harcos életet. Azét, aki a századvég sommás terheivel indul, s aki a gondolkodás szabadsága, radikalizmusa révén végkövetkeztetéseiben a forradalomban való aktív részvételhez jut el. Az író Absolon kalauzával indul. Mondhatnók, hogy ifjú, lelkesítő eszményt választ. Ám amit az író képzelt, a férfi igazolta, lelkipásztor-gyakorlattá tette. Maradjunk hát a protestáns kategóriákkal, s mondjuk: erre a feladatra predestináltatott. A példázatok nagy fordulókon kerülnek elibénk, hogy irányt tudjunk bizonytalanok, és nyílegyenest haladjunk feléjük. Absolon bizonytalan ember. Több azonos inger ösztökéli, a népnek követei kell, hogy bátorítsák, s még így is a döntések, különösen a lázadás előtt soká mérlegel-latolgat. Példaként sem rögtön szokott jelentkezni. Jánosi fokozatosan fejlődik, párhuzamosan a századelő társadalmi mozgalmaival. Mélyről indul - mint azok, akiket képviselni fog - iskoláit mendikánsként gyűri végig. Konokul, nagy szorgalommal, mert egyetlen reményeként az érvényesülésre. S nekibúsult akarattal is, mint módot megkóstolt. Apja hirtelen jut tönkre, jobbsorból csöppen ki, s az effajta esettség - Petőfi óta tudjuk - olyan energia, mely nemcsak tudományokra, de bíztat habzsolni forradalmat is. Hamarosan ideológiát is kap hozzá. Mint debreceni hittanhallgató a reformátorok irataiból, mint verselő diák a nép-nemzeti irány klasszikusaitól, mint diákvezér Kossuth uralkodó szellemiségétől. Ám amivel famulusán kívül mindenkinek egyképp szolgál a Kollégium, Jánosi azt sajátos egységgé, egyetlen eszmévé kovácsolja. A prédikátorok iratait tanulmányozva rádöbben, hogy azok a keresztyénségből erősen a testvériséget hirdették, s hogy egész munkásságuk, igyekezeteik legfőbb célja az evangélium szellemén épülő világnak megvalósítása. A földi Istenország értelmezésükben a kiválasztottak társadalma, a szentek egyessége, akik magukon keresztül a transzcendens akaratot, t. i. a testvériséget hagyják érvényesülni. Jánosi liberális szabadgondolkodó, s minél többször veti egybe a XVI. s a XIX. századokat, az eredmény a mára nézve annál kedvezőtlenebb. így alakul benne egy bizonyos ortodox, teológiai christológia, mely azonban éppen rugalmasságával tűnik elő: nem rögződött hittételeken, de személyes tapasztaláson, élményein, megrendülésen alapul. A fejlődés következő lépcseje zürichi, majd pesti bölcsészkedése, midőn a társadalmi berendezkedés-fejlődés elméleteivel, a klasszikus közgazdaságtannal barátkozik. Úgy véli a jobb, ésszerűbb elosztási viszonyok nem pusztán a minél tökéletesebb egyenlőséget - Isten országát is szolgálják Látja azt is: a protestáns kálvinizmus addig volt életes, míg a testvérségért, az egyenlőségért valóban küzdött. Logikusan következik ebből a megoldás. A testvériséget hirdetni elhívott kereszténység csak akkor lehet újra ható tényező, ha - paradox mód - gazdasági eszközökkel harcol az ideálisért. Ha eredeti elveihez méltón részt vesz a legfontosabbakban - a századelőn a gaz-