Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Bevezető helyett (1978)

y. Miért aktuálisak ezek a talált írások? A kegyeleten túl okunk van-e közölni? S lehet-e egyáltalán? Midőn látjuk, hogy bizonyos protestáns vonásokkal gazdagodik a hagyományait jól őrző - mert továbbfejlesztő Szeged, katolikus irodalmunk, s jelenlegi esettségük reálisan mérő folyóirataik. Midőn látjuk, hogy az illegalitásba kényszerítettek, akiket ismertünk ellenállóknak - Rónay György, Toldalagi, Pilinszky, Thurzó Gábor, vagy a fiatalabbak is - Puszta, Parancs, sőt Tóth Sándor is - megtalálták a helyük, írnak és dolgoznak, és aktív részesei irodalmi létünknek, és mindannak ami hétköznapjaink - jelenidő. De míg örvendve mindennek azt kérdezzük lehetséges-e efféle: ellenállók, akik ráleltek nyugodt, s olyan helyükre, ahol fejük lehajthatják? - Úgy véljük, ez a kisebb erő útja, amely hamarább fárad a hosszabb küzdelemben. Úgy véljük, a kisebb ellenállás irányába való haladás ez - mert aktuálisabb politikát közvetlenebbül segítő, mintsem távolabbit. Ha a meglelt tisztás - aminek már jó ideje látszik - végleges nyugváshely. Úgy véljük, az igazi ellenállás számára az efféle alkalom csak pillanatnyi lehet, hogy megpihenni továbbhaladás előtt. De hol vannak az igaz ellenállók? Hol a partizánok, gerillák, akik nem az irodalmat, nemcsak művészetük, művészeti létük - védik az életük? Mert a születőt, a következő nemzedéket! A küzdők a bozótos ellenében!? Az erdei favágók! Akik nemcsak rálelnek a nyughely-tisztásokra, de irtást maguk teremtenek, hogy kertet másoknak! - Vagy maradjunk a Nagytemplom alatt meg - a jelent reálisan mérők, mert jövőt kataszterizálók!? VI. A debreceni költőket bámulni való formakészségük, a ritmus és a nyelv zenéje - olykor mesterkedése!, a könnyed légiesség s a nyers valóság disszonanciája, vagy a természettel való összefőnódottság alapján szokták el-megkülönböztetni egyéb író-csoportoktól. Joggal - hiszen valóban megvolt életek munkáltak így a Basahalmán belül, s elismerésükkel az ide érkezők is. Mi azonban mégis úgy gondoljuk - mindez külső dolog, megjelenési köntöse, burkoló köpenye csak egy magatartás-formának - bár kétségtelen vannak testreszabott ferencjóskák. - Ám a debreceni szabás sokkal inkább felleghajtó. S garabonciáson mi a kívülállót, az örökös vándor-poétát értjük. Azt, aki tájakat összekötő, mert a mindenütt otthon igényével és felelősségével kíván az esetten emelni. Úgy gondoljuk, Csokonai nem az elébb sorolt - s mára bilyogként viselt anyajegyek révén ismerszik meg. Az embert, s különösen nem a költőt - nem az efféle szemölcsök teszik...