Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A pásztorrend itt nem mutat olyan határozott szervezeti felépítést, mint a nagy pusztai állattartásban. A pásztorok között nincsenek rangbéli különbségek, ha mégis egyes pásztorokat különösebb tisztelet övezett, az életkorából, ügyességéből, rátermettségéből fakadt. A „pásztor" fogalma önmagában a számadót jelentette. A bojtár alatt elsősorban tanulót, inast értettek. Érthető ez, hiszen a bojtárok - mint már szóltunk róla - többnyire a pásztor családtagjai voltak. Ha idegen bojtárt fogadott a pásztor, akkor az is a pásztor családtagjának számított; együtt étkeztek, néha együtt is laktak. E „familiáris" rendszer természetszerűleg azzal járt, hogy ha a bojtárgyerek felnőtt, akkor - akalmasint elszakadva korábbi számadójától - önállóan vállalt csordát, tehát maga is számadóvá válhatott. így érthető, ha két felnőtt pásztor került egy falkához, akkor nem alá-, felérendeltségi viszony alakult ki köztük, hanem közösen, egyenlő rangú és felelősségű társként vállalták az őrzést. Ez a rendszer tehát merőben eltér a nagy puszták pásztortársadalmának hagyományaitól. Itt a pásztorszervezet nem alkotott külön társadalmi „rendet", hanem szerves alkotóeleme volt a falu (mezőváros) társadalmának. Ez fejeződik ki többek közt abban is, hogy a pásztorok - mint a communitás más tisztségviselői - mentesek a lakosságot terhelő állami adó, a portió alól, de abban is, hogy a communitástól kaptak bizonyos mennyiségű - mentesek a lakosságot terhelő állami adó, a portió alól, de abban is, hogy a communitástól kaptak bizonyos mennyiségű - általában 1 hold - szántóföldet, melyen maguk részére gabonát termelhettek. A pásztor táplálkozása, étkezési rendje éppen úgy, mint viselete nem tért el lényegesen a falu más, hasonló társadalmi szinten élő polgáraitól. Reggelire - bőrből készült tarisznyájukban - rendszerint szalonnát vittek magukkal, ebédet a feleség főzött, s a kisebb, 6-8 éves gyerekekkel küldte ki a mezőre, cserép szilkében, hálóban (kasornya), este pedig vagy sorkoszton a gazdasszonyok főztjét ették, vagy odahaza várt a családot a vacsora. Mivel az esti főtt étel elmaradhatatlan volt, igen gyakran délre nem ettek főtt ételt, hanem újra a tarisznya került elő, az otthonról hozott fehér sós szalonnával. Ebből kifolyólag itt nem alakult ki a pusztai főzés ismert szokása sem, a bogrács-szolgafa s a hírneves pásztoreledelek sorával. Főként hűvösebb tavaszi, őszi deleken, nyári estéken raktak ugyan tüzet, de inkább csak a melegedés kedvéért. Ritkán került sor - ha már túlságosan hosszúra nyúlt a nyers szalonnafogyasztás sora - szalonnasütésre. Ősszel pedig zsengés tengeri, tök, krumpli került a tűzbe, inkább csemegéül, mint komoly táplálékul. A pásztor viselete inkább csak jelzéseiben különbözött a parasztokétól. A bőgatyaszárat csatakos időben elkötötték, de a rárakódott szennyeződés miatt is látszatra más volt, mint a falusi legények szépen ráncba szedett fehérgatyája. A XIX. sz.-tól kezdve a bocskor is egyre inkább a pásztorok viseletdarabja lesz. Bár a falu lakossága - pásztorok is - színmagyar volt, ismerték a kerek orrú, elöl ráncba szedett bocskort éppen úgy, mint a ráncolás helyett elől háromszögbe összehajtott, hegyes orrú, ún. oláh bocskort. A bocskorkészítés rendkívül egyszerű feladat. A bőrt (rendszerint feje-veszett csizmaszár) a földre letették, ráléptek, talpuk formájának megfelelően, csak ennél 10-15 cm-rel nagyobbra körül89