Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A kézből való legeltetés rendszere különböző variációkban meglehetősen nagy elterjedésnek örvendett. Jól ismeri Pethe Ferenc is. Onosi Márton a múlt század közepén a székelyeknél, mint kárhozatos szokást említi, ezt az „igavonó barmokkal járó ifjak bűniskoláját" s betiltását sorozatosan javasolja. Ismeretes Nyárszón (ma Románia), Pest megyében, Pozsony megyében. Debrecen határában.

72 Itt is, és a Kiskunságban is ezt a szokást később erősen tiltották.

73 A kézből való legeltetés szokása Kismarjában olyan erős volt, hogy itt a szomszéd falukra jellemző pányvázás vagy a jószág kikötése (fejének lábához kötése) csaknem teljesen ismeretlen. Mint korábban láttuk, ez a legeltetési forma szorosan összefüggött az apró birtokkategóriákkal, s így még világosabb lesz, hogy miért ragaszkodtak hozzá a kevés földdel rendelkező kisparasztok s miért kívánták a tagosítást a nagyobb gazdák. A formához való ragaszkodás az 1920-30-as években tehát bizonyos mértékben az osztályharc fontos területe lett. A legeltetés során kialakult formációk azonban szorosan összefüggő rendszert képeztek. Lényegében arról van szó, hogy egyetlen jószág élete során végigmegy a különböző fokozatokon. A tehén - rendszerint még a tavaszi kihajtás előtt - az istállóban ellett. A borjú élete tehát a szigorúan vett kezes tartás jegyében kezdődött. Élete első évében nemre való tekintet nélkül kézen maradt, ritkán szekér után szoktatták,

74 gyakrabban borjúcsordára járatták. A borjúcsorda jó szoktatóiskola volt. Eleinte még esténként, reggelenként szopott a borjú s este, amikor a csordáról hazajött, szénával, abrakkal is kedveskedtek neki. Később mindinkább arra szoktatták, hogy a legelőn lakjon jól, ne számítson az otthoni jó falatokra. Azt se bánták, ha közben kissé megnyűtt, megtollasodott (megnőtt a szőre). Ez annál inkább bekövetkezett, mert erre az időszakra esett a választás is. Ellenben azt tartották, abból a borjúból lesz jó tehén, ökör, amelyik borjú korában megszokja és megtanulja, hogy a legelőn saját maga megtalálja a megélhetéséhez szükséges ennivalót, és nem számít a póttakarmányra. Másodéves korában a borjú - a tenyésztési célnak megfelelően falkába került. Az apaállatoknak szánt bikaborjú kézen maradt, illetve a hazajáró bikacsapatba hajtották. Az üszők a szűzgulyára, a kiherélt bikaborjúk, a tinók az ökörcsordára kerültek, tehát ezek tavasztól őszig kint háltak a legelőn, vagyis a néprajzi szakirodalom szerint félszilaj, vagy extenzív körülmények közé kerültek. A harmadik év tavaszán a bikák eladásra kerültek (ha tenyésztésre nem vásárolták meg, rendszerint vágásra adták el, mert az abraktakarmánytól feljavult, kifejlődött bikákat a hentesek is nagyon keresték). Az üszők továbbra is a szűzgulyára, vagy ha ez nem volt, a nagygulyára kerültek, a tinók maradtak az ökörcsordán. Ne72 Pethe 1814. III. 18; Ónosi 1843. 99; Kresz 1949. 55., 77-82; Borzsák 1936. 49; Herman 1909. 280; Balázsházy 1844. 56. 73 Balogh 1938. 12; Tálasi 1936. 37. 74 Kovács 1958. 85