Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

állatot is tartott, vagyis gazdálkodott, s hogy lakása és műhelye rendszerint egy udvarban helyezkedett el, ahol a család tagjain kívül az inasoknak, sőt néha még a segédnek is szállást kellett adni, akkor nyilvánvaló, hogy a régi szíjgyártó porta egy meglehetősen összetett, sok funkciójú épületegyüttest jelentett. Később, amikor a bőrkikészítés már nem tartozott a mesterséghez, maga a műhely kisebb zárt helyiségben is elfért, s ezután gyakori jelenség, hogy a mesterek nem a lakásukon, hanem bérelt műhelyben dolgoztak, ahol a gyártás, javítás minden műveletét el tudták végezni, illetve még bizonyos mértékű árusítást is folytathattak. A szorosabb értelemben vett bőrfeldolgozó műhelynek is többféle funkcióra kellett felkészülni: fő munkafolyamatok a szabás és a varrás (ezen belül a díszítések és a sallangfonás), de a régi műhelyben lenni kellet fém- és famegmunkáló eszközöknek is, hiszen annak ellenére, hogy a lószerszám fém- és fa alkatrészeit régebben is más iparágbeliek csinálták, ezeket gyakran voltak kénytelenek maguk is igazítani, formálni. Újabban, amikor a szerszámalkatrészeket már többnyire szabványosított formában készen vásárolják, amikor a nyeregkészítés már nem tartozik a mesterséghez, már csak némely díszítőeszközökre, a csatok beépítéséhez való némely szerszámokra, fogókra, kalapácsokra, lyukasztókra, reszelőkre van szükség a műhelyben. így valójában a műhely egyre zsugorodik, s ma már egy kisebb szobában is elfér. A szíjgyártó eszközöket öt csoportba soroljuk: 1. A munkapadok. Ebből különösen kettő fontos: egy masszív keményfa asztal, bizonyos kiegészítő keményfa lapokkal, amelyen a szabás, formázás, cifrázás, mérés munkáit lehet elvégezni, s a szíjgyártó mesterség legtipikusabb eszköze a varrószék, régi nevén kösü, vagy csikó. Rajta lovaglóülésben ül a mester s kissé ferdén elhelyezett kettős lapja közé facsavarral szorítja be a munkadarabot, amelyen dolgozik. (A kösü a szíjgyártó mesterség jelvénye lett, ezt találjuk a régi szíjgyártó céh pecsétjén s más jelvényein.) 2. Vágó szerszámok. A különböző rendeltetésű, a célnak megfelelő formájú kések, bőrhasítók, ollók, bőrgyaluk a jól felszerelt műhelyben 8-10 féle változatban is megtalálhatók. Ezek némelyike az őskorig visszavezethető formát őriz (mint pl. a félhold alakú bőrvágó kés és a különböző görbekések). Ezek segítségével szabja, vékonyítja, simítja, formálja, hasítja a mester a bőröket. 3. Varró eszközök. A régi szíjgyártók nem ismerték még sem a ragasztást, sem a szegecselést, hanem minden esetben varrással vagy kötözéssel erősítették össze a különböző bőrdarabokat. A XIX. század második felétől kezdtek elterjedni a bőrvarró gépek, de még ma is a kézi varrás a legtipikusabb szíjgyártó művelet. Varrni lehetett különböző vastagságú kender-, vagy lenfonallal, vagy ami még jellegzetesebb, 1-2 milliméter szélesre hasított bőrcsíkokkal (szironyozás). így a szíjgyártók ma is alapvető eszközei a különböző árak és tűk. A célnak megfelelően sokféle árat ismertek, de ezeket három fő csoportba sorolhatjuk: a sásélű szúróárak, melyekkel varrás előtt átszúrták a bőrt, a tőrök árak, melyeknek szúrorészük kerek, így akkor alkalmazták, ha már a spárgát egyszer áthúzták egy lyukon, de a lyukat bővíteni kellett, s a szíjvarró vagy sléferárak a szirony404