Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A legeltető állattartás kutatásának néhány kérdése (Uradalmi vándorpásztorkodás)

közvetlen közelében megtartani. Ebben az esetben lényegében vándorló forma nem is alakult ki. Hiszen tavaszi kihajtáskor a gazdák kivitték a maguk jószágát a legelőre, itt átadták a pásztornak, ősszel pedig érte mentek. Debrecentől 30-50 km-re voltak a nyári szállások, azonban a várost széles marhahajtó út kötötte össze a Hortobággyal, így szintén nem okozott különösebb gondot a hajtás. Bár a külső szemlélő számára a tavaszi kihajtás és az őszi beverés nem véletlenül tűnhetett valóságos nomád vándorlásnak. Igazi vándorló állattartás azonban csak olyan helyeken alakulhatott ki, ahol a nyári legelő a téli szálláshelytől többnapos, sőt több hetes járóföldre esett. Ilyenkor a hajtást külön meg kellet szervezni. Biztosítani kellett a hajtókát, az útvonalat, illetve útközben a legeltetést, itatást, a hajtók élelmezését. Uradalmak, gazdatársaságok ilyen esetben valóban csupán a szervezés gondját vették magukra, magát a tényleges munkát bérért fogadott pásztorokba bízták. A magatarti kisparasztok, vagy a földdel amúgy se rendelkező, állataik hasznából élő pásztorok azonban úgy igyekeztek megszervezni a vándorlást, hogy az számukra előnyt hozzon. Legtöbbször a nyári bérelt legelő csupán ürügy, igazoló bizonyíték számukra a hajtáshoz s valójában az útszéli ingyen legelőre számítottak. A legelőbér befizetéséről szóló igazolványukat azért vitték magukkal, hogy útközben az őket igazoltató hatósági személyeknek mondhassák, ide vagy oda hajtom juhaimat nyaralóra. Ismeretes, hogy vándorló juhászaink olykor nem is bérelnek legelőt, hanem valamely távoli vásárra váltanak igazoló levelet, s az oda-visszahajtás alatt, mely néha heteket vesz igénybe, az utak mentén ingyen legeltettek. Igazolványukra nagy szükség volt, hiszen lépten-nyomon tilosba keveredtek s minden rafinériára szükségük volt, hogy a különböző nehéz helyzetekből kibújjanak. Amikor városok, közösségek kénytelenek távolabbi vidékre falkákat hajtani, az útvonalat úgy igyekeznek biztosítani, hogy előre lekötnek bizonyos pihenőhelyeket, ahol bizonyos ideig legeltethetnek. Ingyen legelőket többnyire az útszéli csárdák, fogadók mellett kaphattak. Mint a furtai uradalmi példából láthattuk, az uradalom pontosan azt a lehetőségét használta ki, hogy majorjai Bihartól a Bakonyig, illetve a Bethlen grófok esetében az erdélyi hegyekig úgy hálózták be az országot, hogy hajtás közben az állatok legelhettek. A jószágtartó család telephelye és a nyári legelő kettős pólusa az állattartás vonatkozásában azonban még tovább bővülhet, s egy harmadik pólus jöhet létre, ez pedig a teleitetőhely. E pólus talán legtöbbször egybeesett magával a család szálláshelyével, a faluval. Legtöbb faluban - mint arra korábban utaltunk - a családi ház mellett épül ki a teleitetőhely is, mely lehet egyszerűen egy elkerített akol, valamilyen színféleség, vagy éppen istálló. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk azt is, amikor ólaskertes településsel állunk szemben, hiszen az ólaskert lényegében a belső portának a szerves tartozéka, éppen úgy, mint a már véglegesült földművelő tanya. Tudjuk azonban, hogy - legalábbis a közelmúlt századokban - a nyári legelőről az extenzív formában tartott állatokat gyakran nem a településhelyre, hanem egy külön kiépített teleltető szállásra hajtották. Ez a teleltető 38