Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - Adalékok a debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén

Ilyen iparágak voltak az ötvös, szíjgyártó, könyvkötő, paplanos, csizmadia, szűcs, olajütő, kovács, kötélverő, takács. Közülük az ötvösök, szíjgyártók, olajütők rendelkeztek megfelelő igaerővel, hogy kis földjüket megműveljék. A többiek, legalábbis az igás munkákat már bérelt munkaerővel végeztethették el. (így élhettek meg Debrecenben a szántók, nyomtatók, szekeresek stb.) A bodnárok, fazekasok, csutorások, fésűsök, ácsok, molnárok, téglavetők s különösen a kőművesek csak minimális földmennyiséget bírtak. Állatállományuk is azt bizonyítja, hogy ezek a szakmák sokkal inkább saját mesterségükből voltak kénytelenek megélni. Közülük a molnárok elég sok lovat tartottak, de ezek ezt bizonyára őrlős lóként hasznosították. Jellemző, hogy ezeket - a kőművesek kivételével, akik már ebben az időben kezdtek több segéddel dolgoztató tőkés vállalkozókká átalakulni - a debreceni közvélemény „szegény" iparosoknak tartotta, akiknek a városban elfoglalt rangja, tekintélye is arányban volt szegénységükkel. Végső soron tehát megállapíthatjuk, hogy a debreceni céhes és céhen kívüli iparok közel 40%-a erőteljesen épített a gazdálkodásra, kb. 36%-nál fontos, 24%nál pedig kisebb, de nem jelentéktelen kiegészítés volt a gazdálkodás. Ha azonban figyelembe vesszük azt is, hogy a cenzuális földek mértéke csupán 56%-a a ház után való földeknek, akkor arra következtethetünk, hogy az iparosok több föld megszerzésére nem is nagyon törekedtek, hiszen ez lett volna az a lehetőség, ahol esetleges földéhségüket kiélhették volna. Az iparosoknak a mezőgazdasághoz való viszonyában azonban nemcsak az egyes iparágak között volt különbség, hanem ugyanazon az iparágon belül, az egyes iparos családok is másként viszonyultak a földhöz. Korábban is kiemeltünk már egyes családokat, akik vagy földbőségükkel, vagy fölös állatállományukkal emelkedtek ki a mesterség átlagából. Ez szembetűnő differenciálódást okozhatott az azonos mesterséget folytató iparosok között is. A mezőgazdasági tényezők éppen úgy „classisok"-ra osztották az iparosokat, mint az iparűzés hasznára kivetett adóbesorolások. Bár ilyen irányú elemzéseket nem végeztünk, de néhány példa alapján úgy tűnik, hogy az iparűzésben első adóosztályba sorolt iparosok a mezőgazdasági javak vonatkozásában is a felsőbb kategóriákba tartoznak. Tehát személyükben nagyjából ugyanazok tartoztak a jobbmódú, ennek következtében előkelőbb kategóriákba, akikből aztán a céhek vezetői, esetleg városi hivatalt viselő polgárok kikerültek. A mezőgazdasági vagyont illetően az egyszerűbb áttekinthetőség miatt négy csoportot különböztettünk meg. (Tudjuk, az adóösszeírások a különböző iparágakban változóan 2-6 classist tartanak számon.) Az első kategóriába soroltuk azokat, akik összesen 4 nyilasnál több földet, négy kapásnál több szőlőt, négynél több szarvasmarhát vagy lovat tartottak. Második kategóriába soroltuk az 1-4 nyilas földet, 2-A ló vagy szarvasmarha, 1-4 kapás szőlő, tehát lényegében még önellátásra alkalmas kis gazdaság tulajdonosait. Harmadik kategóriába az önellátásra már alkalmatlan, tehát 1 nyilasnál kevesebb szántófölddel, 1 kapásnál kevesebb szőlővel, kettőnél kevesebb igás állattal rendelkező törpebirtokos iparosokat. Végül negyedik kategóriát képeznek azok, akik az összeírás idején nem rendelkeztek semmi földdel, sem állattal. 350