Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - Adalékok a debreceni céhes ipar és a mezőgazdaság kapcsolatához a XVIII. század végén

ADALÉKOK A DEBRECENI CÉHES IPAR ÉS A MEZŐGAZDASÁG KAPCSOLATÁHOZ A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN Az európai feudális város jellegzetes polgára a háztulajdonos kereskedő és iparos volt. „A város az ő ügye, általa és érette létezett".

1 A magyarországi városok kutatói azonban többször rámutattak arra, hogy az iparosok itt, akár céh keretekben dolgozta, akár azon kívül, sohasem szakadtak el véglegesen a földtől, hanem arra törekedtek, hogy az alapvető élelmiszereket maguk termeljék meg. Soknak földtulajdona is volt, de akik nem rendelkeztek elegendő földdel, azok is tartottak háziállatokat, s ha másképp nem, részesmunkával igyekeztek maguknak élelmet, állataiknak takarmányt szerezni.

2 Ha ez így igaz általánosságban, még inkább jellemzőnek kellett lenni abban a Debrecenben, amely földszerző akcióinak a tetőfokán, a XVIII. században olyan földbőséghez jutott, hogy polgárainak szinte minden igényét kielégíthette. A földhöz való ragaszkodást erősítette a város közszelleme is, mely az elmúlt évszázadokban elszenvedett súlyos megpróbáltatások alatt megtanulta, hogy érdemes a legalapvetőbb dolgokban az önellátásra berendezkedni. Ezt segítette az a szokás, hogy a városi portához - mintegy portális appertinentia - automatikusan járt bizonyos mennyiségű földterület. Ezt nevezték „ház után való földeknek", melyet a háztulajdonos akkor is igénybe vett, ha nem a földművelés volt a fő foglalkozása. A ház után való földeket előbb három, majd 7-8 évenként újra osztották, s ilyenkor a ház tulajdonosának családja, igaereje s a belső telek nagysága szerint lehetett bizonyos területet (maximálisan 22 holdat) megkapni. 1774 után a ház után való földeket véglegesen felosztották, tehát ezután csak öröklés, vásárlás útján lehetett már ilyenfajta földekhez hozzájutni. Debrecenben a XVIII. század folyamán azonban másfajta földszerzési lehetőség is volt. A város ugyanis az előbb zálogként, majd örökösen megszerzett földjeit, pusztáit ugyancsak kiosztotta a polgárok között. Ebből ki-ki tehetsége szerint 1 Gyimesi Sándor: Az európai városok a kapitalizmus küszöbén. Sz. 106. 1972. 284. 2 Mérei Gyula: A magyar céhrendszer 1848 előtt. Sz. 82. 1948. 63. Schwartnert idézve megállapítja: „Magyarország minden városa - Pestet és Pozsonyt sem kivéve - a városi iparon kívül mezőgazdaságból, állattenyésztésből él." „A. legtöbb kézművesnek szántóföldje is van, sőt számos városban a régi szokás szerint gondosan az ablak alatt tárolják a trágyát." 341