Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

Üzenet Déváról

ÜZENET DÉVÁRÓL Mátyás József dévai festő- és grafikusművész műveinek kiállítása 1993. március 2. Debrecen, József Attila Művelődési Ház (részletek) Végignéztem Mátyás Józsefnek, a Hortobágyi Alkotótábor résztvevőjének az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben festett alkotásait. Közben azon gondolkodtam, hogy miért engem kértek fel kiállításának megnyitására. Azon is töprengtem, hogy miután nem vagyok műkritikus és művészettörténész sem, mit szabad mondanom és minek az okán. Arra jutottam, hogy közös szülőföldünk adja a jogát és múzeumigazgatói mivoltom az okát a szólásnak, s ha ez még kevés, akkor hadd tegyem hozzá: kultúrtörténettel és az esztétika témaköreibe tartozó kérdésekkel is foglalkozom. Van azonban még egy meghatározottság. Az, hogy van közös mondanivalónk, összeköt bennünket a rokonlelkűség, a közel azonos életkor és az együttérzés, ami oly sokszor hiányzik ezen a századvégen. Az erdélyi sors által kijelölt úton ez a hiány s a belőle fakadó egymásrautaltság, a közösségi sorsvállalás óhajtása még erősebb, még nagyobb. Igazából az egész huszadik századon végigvonuló, Trianon után pedig még inkább. Kós Károly így vallott erről: „Ahová magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vájtunk a magunk vérével öntözött sziklába: onnan dobtak le minket. - Tudjuk, miért. - Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkűnkön bilincs. De tudom: talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadtságos, nehéz munkát." Ez a hitvallás valamennyiünké. Azoké a sorstársaké, akik az erdélyi szellemiség kohéziós erejében ötvözik a megmaradás hitét és reményét. Arra az alapra, amit a történelem döngölt keményre. Ami erre épül, ami ennek nyomán keletkezik, az mindig „Déva várának újraépítése", a lelki-szellemi viszonyulás sziklakeménységű kifejeződése, a szándékok és a tettek újrateremtő ereje, vallomásaink ki nem apadó forrása. Mátyás József művészete is ilyen példaértékű vallomás, kifejezője annak, hogy akik keresik, meg is találják egymást. A csíkszentmártoni születésű művész a második világháború utáni idők művészeti életének hídépítő táborához tartozik. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti és grafikai stúdiumán végzett azokkal és azok között, akik - úgy lehet, naivnak tűnő hittel, de őszinte és tiszta szándékokkal - vállalták azt a szerepet, amelynek talpköve is lehetett az, amit