Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

Egy festményekké formált élményvilág

idő múlva baráti kapcsolat lett, hozzásegítve engem ahhoz, hogy közelebbről ismerjem meg Istvánt és művészi alapállását. Természetesen és szükségszerűen ő is ceruzával és temperával kezdett el dolgozni, majd olajjal folytatta. Végül is ez az anyag vált számára a legkedveltebbé művészi alkotómunkájában. Az évről évre gyarapodó festői tapasztalat alakította művészetszemléletét, s tette változatossá formai megoldásait. Ennek a leginkább ösztönző és meghatározó eleme a természetközelség, az emberi környezethez, a tájhoz való erős kötődés. Az egyedülállóan élménygazdag, soha meg nem unható, színpompás élővilág, a folytonosan változó és mindig újnak ható fény-árnyék viszonyok, s ezeknek az érzékekre, gondolatokra és érzelmekre gyakorolt hatásai gazdagon kínálták fel neki a festői megoldások témáit. A látvány által kiváltott hangulatok, ihlető pillanatok hatottak legerősebben Nagy István festészetére. Ezzel együtt és ezen túl észreveszi, meglátja a természetben mindazt, ami örömet adhat az embernek, nyugalmat, derűt sugároz ebben a viharvert, zaklatott és oly gyakran öröm nélküli világban. A természet pedig bőven kínál ehhez megragadni valót. Különösen, ha nem csak megismerő, megérteni akaró szándékokkal közelít hozzá az ember, hanem lényegét kifejezve és szeretettel, ahogy ezt Nagy István teszi. Mindezekből ered a látványszerű s közérthető művészi kifejezésmód nála, amit a képzőművészetben is gyakran uralkodóvá váló divatszemlélet ösztönzői és követői közül sokan lenéznek, meghaladottnak minősítenek. Még olyanok is, akik hozzá hasonlóan váltak részesévé ennek az alkotóvilágnak. Gondoljunk itt például arra, hogy a „plein airt"-t, a szabad természet fényeihez, azoknak változásaihoz igazodást csak annyiban követi tudatosan a művész, hogy fejében és kezében ott vannak már az ehhez szükséges ismeretek és tapasztalatok. Éppen ezért az átélt természeti élmények megfestésében a művész számára a termékeny pillanat a döntő. Nagy István festészetében ilyen természetelvűség fedezhető fel, ahogy ezt az itt kiállított alkotásai is példázzák. A „Vihar", a „Hajdúhadház ködben", a „Téli táj", a „Sziklás hegyek" című alkotásai kiemelhető példái ennek a művészi szándéknak. Vagyis: az élmények hatása, a színek ismeretét feltételező kolorit, a látványhoz hű, ahhoz igazodó képszerkesztés, a technikai megoldásokban való jártasság, a mély átélés eredménye mindaz, ami ezen a kiállításon szereplő művein látható. Nagy István művészetének forrásait keresve-kutatva tárultak fel előttem alkotói világának közösségi meghatározói. Egyéniségét, munkáját, magatartásának megnyilvánulásait a közvetlenség, az emberközelség jellemzi. Olyankor is, amikor közvetlen környezetében keres és talál kifejezni valót, s olyankor is, amikor messzi vidékeket járva kerül számára ismeretlen, de megnyilvánulásaik szerint mégis ismerős emberek közelébe. Hegyek, völgyek, messzi és közeli tájak titkait lesi, fürkészi, s egyszer csak rátalál arra, hogy mit mondhat el róluk a képzőművészet nyelvén, annak egynemű közegében.