Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

„Vízöntő hajnalán”

Azután amit művészi munkájával ehhez hozzátett, az a helyhez, a korhoz, az emberekhez és az emberséghez való hűségét, gazdagító szándékait fényesen igazolja. Ma már határozottan kirajzolódik művészetének karaktere. Festészete sokhangú, árnyalt, színekben és színárnyalatokban rendkívülien gazdag. A hortobágyi élmények, a pusztai világ szeretete tükröződik az „Emlék a pusztáról", a „Szélviharban" a „Falusi délután", az „Öreg nádas" és az „Áhítat" címmel ellátott alkotásain. A pillanatok hangulatait éppoly intenzíven és mélyen éli át, mint a gondolatiság nagyobb erői által meghatározott vizuális élményeket. A pusztai élmények szabad levegője, a valőrök kitűnő érzékkel megteremtett összhangja, a fények és árnyak játékai képein olyan hatásokat váltanak ki belőlünk, hogy szinte érezzük, ahogy aláereszkednek a széltől meghajló fűszálak, s ahogy arcunkat éri a gomolygó pára hűvös lehelete. Mondanivalóm elején D. Kovács Éva egyik verséből idéztem. Lírai énjéből, versírási hajlamaiból következik az, hogy a költészet területén is figyelemre méltó műremekeket alkotott. Ezért tekintem én a „Vízöntő hajnalán" kiállítást a költészet ünnepének is. Verssoraiból ugyanaz az emberi-művészi meghatározottság tükröződik, költői képei vetekszenek grafikai, festői alkotásainak színvonalával. Fogadjuk el tehát őt úgy, ahogy jött, s azzal a reménnyel, amit egy másik versének sorai sugallnak: „Egymásba szőve a föld és az ember, csendben összebékül. Nincs gyűlölet, hogyha végsőkig letisztul a kollektív önismeret, s a mindenségben ráismer önmagára."* * D. Kovács Éva: Meditáció.