Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Rendkívüli vételformák, szerzési módok

hagyományok szigorú keretei között élnek. Az állandóság teszi lehetővé, hogy ezeket a jogi szabályozókat, a joghagyomány vonatkozó tételeit általánosan ismerjék, elismerjék, és az ezek betartásával végbemenő adásvételeket jogosnak, törvényesnek érezzék. Más a helyzet az ideiglenes, helyi jelentőségű rendkívüli árucsere-kapcsolatokkal. Ezeket a kapcsolatokat vagy egyáltalán nem, vagy csak hiányosan szabályozták jogilag. Gyakran magukat a jogi szabályozókat nem is lehet ismerni, s ezért a benne részt vevőkben méltán támad fel a jogtalanság, a kiszolgáltatottság, sőt a kifosztottság érzete. Nyilvánvaló, hogy ebben a kategóriában foglal helyet, vagy valahogy ehhez a kategóriához kapcsolódik az árucserekapcsolatokban megtalálható visszaélések (például csalások) zöme. Mindez azonban csak akkor válik érthetővé számunkra, ha az elvi bevezetés után, ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével egyenként szólunk a rendkívüli vételformákról. Ahogy majd látjuk, ezeknek a rendkívüli vételformáknak egy néhánya egyáltalán nem rendkívüli, hanem hosszú idő óta ismert, gyakorolt árucsereforma, ami a környezetében végbement gazdasági-, társadalmi- és kulturális változásoknak megfelelően változott, sőt intézményesült is. Minden árucsere-kapcsolatot, az úgynevezett rendkívüli árucsere-kapcsolatokat is, az ott és akkor érvényes tulajdonviszonyok határozzák meg. A hagyományokon nevelkedett jogérzetnek döntő szerepe van abban, hogy ki, mit, mikor, milyen körülmények között érez a magáénak, illetve tud a tulajdonának. A jogérzet dönt abban is, hogy a tulajdont mily mértékben tartja valaki magáénak, korlátozza-e valamilyen joghagyomány vagy jogszabály, például az eladásában vagy a megsemmisítésében. A természeti népek körében az a tulajdon, amiért a tulajdonos közvetlenül megdolgozott. A vad azé, aki elejtette, a termés pedig azé, aki összeszedte, összegyűjtötte. A javak cseréje közvetlen csere lévén, a cserélt anyagot, terményt, esetleg terméket is tulajdonának tekintette, olyannak, mint amiért megdolgozott. A fejlettebb társadalmakban sokrétűbbé vált a tulajdon. Az egyéni tulajdon mellett kialakult a kisebb-nagyobb közösségi tulajdon is, a csere kiszélesítése révén, majd pedig az értékközvetítővel való adásvételre való áttéréssel a tulajdon fogalmát egyre bővítették, illetve gazdagították. Az egész árucserét, ha úgy tetszik, a javak cseréjét viszont tulaj doncserének minősíthetjük. Ez a tulaj doncsere, amint az ed-