Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Molnár István halálára

Dr. Molnár István a kolozsvári Bolyai János egyetemen tanult és egyike volt azoknak, akik Gunda Béla ottani professzorsága idején nemcsak a néprajztudományban tájékozódtak, hanem a kolozsvári Bolyai Egyetem adta számos lehetőséggel - többek között mind az egyetem tanárai, mind pedig diákjai között kialakult kölcsönös barátsággal élve - tényleges vezetői tudtak lenni Erdély gazdasági-, társadalmi- és kulturális életének. Sőt, tájékozódásaikban, kapcsolatkereséseikben és kapcsolattartásaikban messze túl léptek Erdély határain, mindenek előtt a magyar közéletet jól ismerő szakemberekké váltak. Dr. Molnár István is szoros kapcsolatokat épített ki és ápolt halálig egyrészt az erdélyi, azaz romániai, másrészt az „anyaországi" intézményekkel, prominens személyiségekkel általában, legfőbbképpen pedig a muzeológusokkal, történészekkel, régészekkel, néprajzosokkal, a neves gyűjtőkkel, kutatókkal. Múzeumszervező munkája mellett szépszámú cikket, tanulmányt is írt. több konferencián vett részt s tartott előadást. Odaadóan segített minden hozzáforduló érdeklődőn, mind kezdő- induló-, mind pedig a már bizonyos eredményeket elért, mondhatni nevessé vált kutatón, gyűjtőn, muzeológuson. Szívesen kért másoktól segítséget, útbaigazítást s igyekezett azokat fel is használni, megvalósítani. Különösen múzeumszervező munkájában figyelt a legkorszerűbb muzeológiai elvekre és állította maga elé példaként napjaink legfejlettebb muzeólógiai gyakorlatát. Múzeumszervező tevékenységére hamar felfigyeltek mind odahaza, mind külföldön, például Magyarországon is. Többek között éppen e sorok írója foglalkozott a születőben lévő székelykeresztúri múzeum már akkor meglévő, megmutatkozó erényeivel, előre mutató tendenciáival (Értékes gyűjtemény és kiállítás a székelykeresztúri rajoni múzeumban. Múzeumi Körlevél 1967. 1 szám, 61-64.). Ezek közül csak egyet említek. Dr. Molnár István a nagy kiterjedésű, hosszan elnyúló múzeumudvart körülvevő házfalak elé egy széles, cseréppel fedett tornácot épített. Itt helyezte el egyszerre kiállításra szántan is, de raktározási feladatok megoldásaként is azokat a nagy, helyigényes, főleg fából készült népi szerszámokat, gépeket, sajátos eszközöket, amelyeket a székely paraszti mesterek maguk csináltak és használtak nehéz munkájuk megkönnyítésére. Egyfajta szabadtéri néprajzi múzeum lett ez a kezdeményezése. Aminek folytatását, összehasonlítatlanul jobb körülmények között Romániában Nagyszebenben láthattuk, Magyarországon pedig a mátészalkai múzeum „szekér-kocsi kiállítása-raktára" formájában.