Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Egy fűzérradványi ház

változások következtében. Ha a két falurészt az építkezés szempontjai szerint vesszük vizsgálat alá, azt kell megállapítanunk, hogy Új-falu építményei lényegesen újabbak, mint Ó-faluéi. Sorozatban találunk köztük az 1950-60-as években épült, nagyobbára négyzetes alaprajzú, sátortetős házakat. Az Ó-falu házai az északra szűkülő völgy mindkét oldalán épültek és szinte kivétel nélkül úgynevezett hosszúházak és nyeregetetősek. Ó-falu házainál lényegesek az udvar építményei is, mert szépen mutatják még most, romjaikban is, az ezekben a házakban élő (élt) háztartások-gazdaságok struktúráját, belső életét. Míg az Új-falu házai és egyéb építményei téglából, kőből, kevésbé vályogból épültek, addig Ó-faluban szinte kizárólagos a kőépítkezés. A korábbi fa-, fából is való építkezés szerény, ma már alig észrevehető nyomaival. A korábban elterjedt vertfalas, vagy sár- és paticsfalas építkezési mód teljesen eltűnt. Néhány csökevényes maradványa az udvar kisebb, „jelentéktelenebb" építményei közé szorult vissza (például néhány még megmaradt, romos szénatartó, vagy néhány baromfiól esetében). Településileg is más a kép a két falurészen. Ó-faluban a hegy- és domboldalakra felfutó porták esetenként többszörösen osztottak, általában hosszan elnyúló szalagtelkek. Elterjedt a megosztott portákon, vagy telkeken való önálló építkezés, sok a megosztott portára „beljebb", vagy „fentebb" épített ház. Néhol kettő-három is található belőlük egy telken. Különállóan, felkerítetlenül, a bejárás biztosításával. Megfigyelhető, hogy az ilyen egymásból-egymásba menő, osztott portákon álló „belső házak" nincsenek elkerítve, és általában mindenben megegyeznek az „első", az „eredeti" ház formájával, építési anyagával, módjával, tagolódásával. Megfigyelhető az is, hogy ezeket a „belső házakat" eredetileg a felnőtt és önálló életet kezdő férfi családtagok, a fiuk, az unokák, tehát a közvetlen leszármazottak építették és lakták. Ez a törekvés azonban már 1945 előtt elgyengült és különböző, végeredményében azonban demografikus változásoknak, mozgásoknak megfelelően felbomlott. Az, hogy idővel ezek a „belső házak" adás-vétel tárgyát képezve, „idegenek" kezére jutottak, a külső szemlélő számára semmiben sem mutatkozott meg, mert a szóban forgó „idegent" is sokszor ugyanúgy hívták, vagy hívhatták, mint az eredeti porta- és háztulajdonos családot. Lévén ugyanis az a helyzet, hogy Radványon, különösen az Ó-