Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Az 1739-40. évi kunszentmiklósi pestis népéletbeli szerepe

A kúnszentmiklósi hagyomány úgy tudja, hogy a pestis gyógyíthatatlan. A szél okozza, ami felveri a port, és messzi vidékre elviszi. Száraz, aszályos nyárvégeken, különösen veszélyes a helyzet a pestis kitörése és terjedése szempontjából. Tekintve, hogy a ragályt a szél hordozza, ezért kezdetben, amikor még nem terjedt el általánosan, jónak tartják az ellene való füstölést, de ez csak zárt helyen, házban, szobában használt. A dögletes levegő ellen hatástalan, mert annyit nem lehet füstölni, hogy az egész levegőeget átjárja a füst és megtisztítsa. A füstölést faszénnel és az izzó faszénre hintett sáfránnyal, fodormentával, ebkaporral végezték. A pestist a felkavart porral belélegezték. Ez azonnal szétterjedt az egész testben, a tüdő vére vitte szét mindenüvé, és megcsomósította az ereket, fellobbantotta a mirigyeket. A hajlatoknál, izületeknél a mirigyek nagy duzzadásokat okoztak. De legkivált a nyakon nőttek meg ezek a kárbunkulusok. Nagy göbök keletkeztek a nyakakon kívül és belül is. Belül mintegy védekezésként a rossz levegő belélegzése ellen. Ezért nem volt szabad felvágni, vagy másképpen eltávolítani (kinyomni vagy elkötni) a gugát, mert csak ártottak volna vele. Pedig fájdalmasak voltak, sok közülük felfakadt és mély tályoggá vált nagy gyorsasággal. A nyakon keletkezett göböket, gugákat csak annyira kellett mérsékelni, hogy szabadon lehessen tőlük lélegzeni, enni, és inni. Ezért váltott hideg-meleg borogatást kellett rárakni, mást semmit. Mindezt azonban csak azért csinálták hogy a pestises kínlódását valamelyest csökkentsék; és csak azok csinálták, akik nem féltek, nem féltették magukat a pestistől. Legtöbb esetben bizony, mikor kitudódott, hogy valaki pestises, magára hagyták, elmenekültek mellőle és semmiféle ápolásban, gondozásban sem részesítették. Messziről figyelték, hogy él-e még, vagy már meghalt. A halálhoz közeledőt arról is fel lehetett ismerni, hogy lefeketült. Előbb szederjes lett, majd kék, mintha alaposan megverték volna. Innen is mondták fekete halálnak. Pedig nem mindenki feketedett le benne. Sokan voltak, akik rendes testszínükben haltak el a pestisben. Ezek voltak a veszélyesebbek, mert csak későn lehetett látni, tudni, hogy pestises valaki. A gyerekeket elszakították a beteg anyjától, a férj magára hagyta pestises feleségét, minthogy a feleség is odahagyta beteg férjét is. Sokan, amikor érezték, hogy betegek, hogy megkapták a pestist, maguk vonultak el, hogy ne veszélyeztessék környezetüket. Kimentek a házból, az ólakban, istállókban, a fészerben vetették meg halálos ágyukat. A pestis gyerek-áldozatainak