Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Katonai gondok – családi örömök

E vers jól tükrözi azt a belső harcot, amely Petőfi napjait megkeserítette. Eljuthatott hozzá is a vele kapcsolatos országos csalódottság. Sokan - még egykori barátai is - azzal vádolták, hogy verseivel és forradalmi hevével belehajszolta a népet a háborúba, s míg az elvérzik, ő felesége szoknyáján ül. De hogy nemcsak ezt teszi, álljanak itt bizonyítékok: Akasszátok föl a királyokat! Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat Akasszátok föl a királyokat! Kaszálhatd a fűt világ végéig, Holnap kinő az, ha ma lenyesik. Tördelheted le a fa lombjait, Idő jártával újra kivirít; Tövestül kell kitépni azokat Akasszátok föl a királyokat! Szivöknek minden porcikája rosz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad Akasszátok föl a királyokat! Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezrek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt Akasszátok föl a királyokat! Vagy nem tanultad még meg, oh világ, Gyűlölni méltóképpen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj veszett gyűlöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! Akasszátok föl a királyokat! Hiába ömlik, hősök véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? Akasszátok föl a királyokat! Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, sohasem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad Akasszátok föl a királyokat!