Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Katonai gondok – családi örömök

Itt a nyilam, mibe ló'jjem? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem, Belelövöm bársonyába, Hogy csak ugy porzik kínjába'. Éljen, Éljen a köztársaság! A korona nagyon drága, Nem való az a királyra; A királyra! ugyan minek Szamáron a bársonynyereg? Piros bársony köpönyege, Ide vele, hamar ide, Lesz belőle lótakaró, Úgyis éppen arra való. Éljen, Éljen a köztársaság! Aranypálca a markában, Csavarjuk ki hamarjában; Ásót, kapát a kezébe, Assa meg a sírját véle! Éljen, Éljen a köztársaság! Ez egyszer csak annyit mondok: Jó soká voltunk bolondok, Legyen egy kis eszünk végre, Másszunk a király képére. Éljen, Éljen a köztársaság! Egész világ a harcmezőn... Egész világ a harcmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harci vágyat annyiszor Éreztem és daloltam! S e vágy, e láng még most is ég, Még most sem halt ki bennem, Rohannék, és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom Kettős könyüje áztat, Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem az: a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg sem vagy születve, S szivemre máris kínt hozál S gyalázatot nevemre! Ha megleszesz, ha élni fogsz, Úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely azt miattad éri? De az soká lesz, addig én Leszállhatok a sírba... Fejfámra ne legyen nevem Sötét betűkkel írva!