Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Átutazóban Júliához

elfáradt darucsoport szállna. Kedves délibáb! ugy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya. Némán merengve űl az ősnyúgalom a térségen, mint tűzhelye mellett karszékben a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át. Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű? - Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül, s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörűi, s útitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr huga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha ugy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. Eszerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal! ...Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vas-szobrán; szemeim odatapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett! Részlet az Úti levelek kéziratából (OSZK)