Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A debreceni tél

Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem, Szögénylegény szépszörivee szőröztem. Csillagos a feje, kese a lába Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába. Ezön járok, mint kiskiráj, kényö

sen, Borjúszájas ingom lobog szélösen, Süvegöm a jobb szömömön viselőm, Mindön embör előtt mög se emelőm. Be-benézök a bugaci csárdába, Őszöm, iszom kedvem szörént rovásra; Ölégségös hitelöm van ott néköm, Megfizetők, böcsületöm nem sértőm. A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól megösmeri, mint magam. Ha érköznek, nagyot nyerít - rátermök; S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkelmök! Tél végén Őrültök ugye a kies tavasznak? Maholnap eljő, s annyi élvet ad! A réteken majd méhek táboroznak, Megostromolni a virágokat. S amíg elszántan ütközetre mégy en A szűz bimbók mézéhes ellene: Csicsereg a szomszéd lombozat hüsében Madárajakról lelkes harczene. Elzárkoztáb an a kihalt kebelnek Engem virág, dal, méh nem érdekel... Ohajtásim mégis mivégre kelnek? Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el. En a tavaszt csak annyiból kívánom, Mert melegebbek lesznek a napok, S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon Kopott ruhámban fázni nem fogok.