Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Utószó

Utószó Petőfi debreceni kapcsolatait áttekintve bepillanthattunk az 1842 és 1849 közötti évek mozgalmasságába. Nem öncélú kíváncsiskodás ez. Az irodalomtörténet szikár tényei mögött megismertük a napi gondokkal küszködő embert is. A művek élettel telítődtek. Az életmű hátterét képező események felidézése az alkotó életének és a művének egymásra vetítése által elveníti meg a költő találkozásait a hely szellemével. Nem a hős, nem is a szoborrá merevített klasszikus költő, hanem egy nagyra hivatott fiatal ember áll előttünk. Mentheti-e Debrecent az a körülmény, hogy Petőfinek a nyomorból, megaláztatásból, sikertelenségből máshol is bőven jutott? Szép napokból meg éppoly kevés, mint itt. 19 éves ifjúként lép elénk, s alig 26 esztendős, amikor eltűnik szemünk elől. Ki gondolhatta, hogy amikor 1844-ben rongyosan, tarisznyájában egy kötetnyi verssel hagyja el Debrecent, a világirodalom egyik csillaga tűnt fel? Az ifjúság minden radikalizmusát, lendületét, érzékenységét felismerhetjük életének debreceni jeleneteiben, szerelmi kalandjaiban éppen úgy, mint hivatali konfliktusaiban. Nemcsak Debrecenben, hanem sehol és senki nem sejthette, hogy ezek az évek és művek nem a készülődés termékei, hanem maga az életmű. Láthattuk, milyen sokat adtak ehhez az életműhöz a debreceni élmények. Ennyivel lett gazdagabb a magyar irodalom. Szégyenkezésre csak akkor van okunk, ha erről a gazdagságról megfeledkezünk.