Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Katonai gondok – családi örömök

És ki tudja? tán utolsó Legutolsó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van, Szólj vadul, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vigan. Légy vihar, mely haragában Osi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait. Légy tükör, melyből reám néz Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A mulandó ifjúság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, Ami benned még maradt... A nap is, midőn lemégy en, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogyha Már utolsó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok.