Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)
Katonai gondok – családi örömök
Kont és társai Édes hazám, Magyarország, Mi a bajod? bús az orcád, Az orcád bús, a könnyed hull, Alig vagy a fájdalomtul. "Mi volna más bajom nékem, Mint hogy a királyi széken Ember helyett vadállat űl, Uralkodik kegyetlenül. Zsigmond király, te vadállat, Ne nyomjad úgy a vállamat, Alig bírja már a lábam, El kell dőlnöm itt hosszában. Azért tettelek királynak, Világ első királyának, H°gy így csúffá tégy engemet, Kiszakítsd az életemet? Én istenem, hova nézzek? Mindenütt csak bús enyészet, Minden tagom zsibbad és fáj, Átkozott légy, Zsigmond király! Lelkem-testem nagyon beteg, Gyermekeim, segítsetek, Hol vagytok ti, jó vitézek, Merre jártok, merre késtek? " Szegény haza, fiaidat Hasztalanul hívogatod; Az egyik rész gaz áruló, A másik rész földönfutó. Bakonyerdő sötétsége Zsiványoknak volt a fészke, De most benne űzött vadak Laknak, igaz hazafiak. Közöttök van — hogyne volna? Kont István is a vadonba', Feje fölött sötét ágak, Szíve fölött sötét bánat. Gondolkodik jó sokáig, Összehíja cimboráit, Csendesen előrelépett, És így kezdé a beszédet: "Be összeolvadt a számunk! Szegény jó Magyarországunk, Csupán harminc ember maradt Védeni szabadságodat. Nincs mit tennünk, kicsiny a szám, Isten veled, kedves hazám!... Barátim, csak egy van hátra, Készüljünk el a halálra. Föl Budára a királyhoz, Tegyük kardunkat lábához, Hadd vegye el életünket, Csak ne bántsa gyermekinket. " Egynek sem volt kifogása, Mind készen volt a halálra, Fölnyergeltek, lóra kaptak, Buda felé lovagoltak. Mentek együtt egy csoportban, Mentek némán, mentek lassan, Némán, lassan és sötéten, Mint a felhő megy az égen. Budavárba följutának, Király előtt megállának, A legbölcsebb közöttök Kont, Királynak ily beszédet mond:
