Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály (1844-1900) nemzetközi tudományos emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 53. Debrecen, 1994)

Szinyei Merse Anna: Munkácsy Mihály tájképfestészete

lamint a 80-as évek alkonyi tájaihoz, illetve a Fasorhoz. Ez a tájképstruktúra éppúgy jól megkülönböztetővé teszi a legtöbb Munkácsy-képet, mint például a lejtős domboldalak Szinyei műveit. Ezen belül azonban a festésmód számos változatot mutat a közvetlen alia prima festéstől a rétegekben felrakott, egymáson átvilágító, pasztózus festékrétegekig, utóbbi módszer jellemzi az esküvő után feleségével hazalátogató és útiélményeit nagyszabású ábrázolásokon rögzító művész 1874-es festményeit, a Kukoricást és a Poros út első változatát. A forró magyar nyár fojtott színessége izzik mindkét képen — az előbbin statikusabban és apróbb foltokból építkezve, az utóbbin dinamikusabban. A hatalmas távlatokat nyújtó, motívumszegény lapos tájra rátelepedett porfelhő különös élményét elraktározta gondolataiban, majd az átélt fénytüneményeket többször is képpé formálta. Ez a magyarországi "élmény" sokáig lehetett beszéd tárgya Munkácsyék párizsi otthonában, hiszen még 1877-ben is így írt erről a mester Békéscsabára: "Hát kegyetek hogy vannak Csabán? Meg lehetne ott az ember jól, csak nyáron az a tenger por, vagyis az a portenger, télen meg a feneketlen sár ne volna. Hőm nem nyelte még mai napig sem a csabai port, s gyakran szememre hányja. " A Poros út korábbi megoldásán a háttérben még felsejlenek egy gémeskutas tanya főbb formái és a lovaskocsi is aránylag jól kivehető a szél és a kocsi kavarta por gomolygásából. A konkrét körvonalakat nélkülöző, laza oldottsággal megfestett, ezernyi szivárványos reflexben fürdő tájra hatalmas, világos égbolt borul — ég és föld találkozása épp hogy csak érezhető. A kilenc évvel későbbi változat már merő fantáziakép: a hazájától elszakadt festő fantasztikus szinjátékú Alföld-reminiszcenciája, mely Turner fénytüneményeit idézi emlékezetünkbe. Munkácsy a kép mindkét változatának megfestése előtt pár évvel megfordult Londonban. Igy valószínűsíthető a nagy angol festő munkáival való futólagos megismerkedése, ha azok párizsi kiállítást véletlenül ki is kerülte volna. A feltételezett Turner-rokonság természetesen semmivel sem csökkenti Munkácsy alkotó géniuszának eredetiségét és megragadó hevét, épp csak irányultságát jellemzi, hiszen más rokonát nem lelhetjük fel. Magának a mesternek azonban ismerjük még egy olyan képét, az Esti hangulatot, mely ehhez a vonulathoz tartozik. A későalkonyi pirban lángoló égre sötéten rárajzolódó ház és bárka szinte fenyegető sziluettje Munkácsy egyik legszenvedélyesebb tájképét jellemzi. Ilyen képeire célzott Réti István, amikor így írt Munkácsyról: "Tehetségével vulkanikus feszítőereje a 5. 4. sz. alatt idézett mű 88. Levél Vidovszky Jánoshoz.