Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)

Ásványi eredetű alapanyagok

ÁSVÁNYI EREDETŰ ALAPANYAGOK Víz. E témakörön belül első helyen kell szólni a vízről. A XIX. század végéig legtöbb helyen „élő vízből" táplálkoztak. Élő víznek számítottak elsősorban a folyók. A hegyek felől érkező Körösök, Berettyó, s a különböző kisebb erek vizét mindenütt itták. De még az ezekből táplálkozó lápok, az itt vágott lápikutak vizét is jónak tartották. A múlt századi folyószabályozások után a vizek természetes folyása sok helyen megrekedt, a különböző holtágakban a víz megposhadt, az egyetlen mederbe terelt folyók vize egyre több fertőzésnek volt kitéve, így a század végétől mind több helyen a 3-10 méter mélyen található talajvizet igyekeztek ásott kutak segítségével feltárni. Sajnos, az ásott kutak vize már ebben az időben is sok helyen ihatatlan volt, különösen a lakóterületeken belül. Ekkor kezdték fúrni az artézi kutakat, melyek 100300 méter mélységből adtak iható vizet. Tájunkon azonban legtöbb artézi kút vize langyos és meglehetősen gázos volt. (sok kutat meg is lehetett gyújtani.) A mezőn dolgozók azonban a legújabb időkig az ásott kutak vizét itták. Amelyik kútból többet ittak, azt minden tavasszal kitisztították, vizét kimerték, hogy az friss vízzel töltődjön fel. így is voltak „rossz kutak", amelyekből nem ittak. A „jó vizet" régebben cserép korsóban vagy faedényben vitték magukkal a mezőre. Az 1930-as években elterjedt zománcozott „bádog kannában" a víz hamar melegedett, ezért sokan még ekkor is ragaszkodtak a cserépkorsóhoz. Só. Legfontosabb ásványi alapanyag a só, melyet régebben a nagyváradi sóraktárban vettek meg, többnyire darabos „kősó" formában, melyet odahaza a sóderálón őröltek porrá. Később mindenki a boltban vásárolta a sót. Borkő. A kristályos borkősavat, melyet különféle ételek savanyítására használtak, a boltokban árulták.