Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)

A táplálkozás rendje

dányban, Hajdúszoboszlón, Sárándon birkapaprikást, néhol még csigalevest is főztek, tyúkhússal. Az emberi életkor végén, a temetéskor megyénk egész területén halotti tort tartottak. Már előbb is, a sírásókat szalonnával, borral, vagy pálinkával látták el. Hasonlóan a halottas háznál kosztolt a fejfafaragó mindaddig, míg a fejfa el nem készült. Magát a tort a temetés után tartották. Tudunk róla, hogy a Bihar megyei Sárréten és környékén a XVIII. században, de még a XIX. század első felében is egész marhát megsütöttek, főztek, s hordó bort megittak a toron.

385 Gáborjánban a nők a házban, a férfiak a juhszínben ültek asztalhoz, ahol birkapaprikást ettek, bort ittak. (Itt néha még nótázásra is sor került.) Debrecenben régen a torra vargalevest főztek, marhahússal, főtt árpakásával. Juhtartó helységekben a juhhús, más helyen a baromfiakból főzött húsleves, gulyásleves volt a jellemző, sült húsokkal. Konyáron a temetés után közvetlenül a résztvevők, akik visszamentek a halottas házhoz, előbb magában kenyeret kaptak, s hozzá bort. A két világháború között kezdtek megszűnni a nagy torok, de az 1960-as évektől ismét kezd felújulni. Ujabban sok helyen hideg ételekkel terítenek: kolbászt, szalonnát, főtt sonkát, tésztaféléket szolgálnak fel. Zsákán szokásban volt, hogy a temetés után három nappal a környéken lakó gyerekeket meghívták a halottas házhoz, akik itt bab-, vagy krumplilevest és tejbekását, újabban tejbegrízt kapnak. A gazdasági tevékenységhez kapcsolódó ünnepek A gazdasági élettel kapcsolatos „rituális" étkezések hagyománya minden bizonnyal az egykori céhbeli élet lakomáiból merítette a példát. A tiszántúli céhes élet egyik központja éppen Debrecen volt, így feltételezhető, hogy az itteni céhbeli lakomák hatással voltak a környéken élő parasztság ünnepi étkezési szokásaira is. A céhbeli nagy társas lakomákat a XVIII. század második felétől tiltották, de ezek, ha szerényebb formában is, túlélték a céhrendszert, s még a XX. század elejei iparos összejöveteleken is éreztették hatásukat. A céhekben legfontosabb közös étkezés az úgynevezet mesterasztal volt, melyet a felszabadított legény adott a céhbeli mesterek számára. Az 1760 előtti céhlevelek rendszerint közlik a mesterasztal kötelező menüjét. Néhányat ezek közül Ecsedi István, Takács Béla, Varga Gyula idézett munkáiból közlünk:

386 Gyapjúrnűvesek, 1468: A legény első beállására két jó tál étket és egy sültet, négy pint bort ad a látómestereknek. Remekléskor pedig 8 tál étellel, sülttel, 50 icce borral vendégelje meg a céhet. Fésűsök, 1674: mesterasztal „Egy temérdek fazék káposztás hús, két tyúk főve, egy malac sütve, fehér kenyér, dió, mogyoró." Ugyanők 1713-ban: Tehénhús, velőskonccal és disznóorjával elegyesen főtt káposzta, felül eleven borssal meghintve. Laskával, vagy rizskásával főtt kappan, vagy jó öreg tyúk. Malac, vagy lúd, vagy ru-