Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

háztól pedig egy nagy fehír tarisznyába kivittek egy ilyen frissen sült kenyeret, egy darab szalonnát, egy pár liter pályinkát, ezt ott szíjjelvágták a sírnál, oszt ott ha nem ettík meg mindet, mer egy nagy 7-8 kilós kenyeret nem tudtak, csak ippenhogy egy kis kenyeret ettek ottan, szalonnát nemigen, oszt ami maradt, azt mán akkorára ilyen szegíny kódúsok mentek és kiosztották nekik, úgyhogy akkor vissza nem vittek semmit..." „... egy utcabeli meghalt, a közvetlen utcabeliek ásták a sírt, azok temettík is el, mégpedig padmalyba! A sírt hogy megásták, így ódalt kivístík, úgyhogy a koporsó belefirt, de akkor még azt feltámogatták nagy akácfa rudakkal, meg deszkákkal, hogy le ne szakaggyík, akinek vót píze!... Akinek nem vót, azt csak úgy letettík, vót aki leszakadt nemsoká, meg mire temettík is leszakadt... akkor mikor eltemettík, deszkákat raktak, nagy erős akácfadeszkákat raktak, nem nádpallót! — az oszt úgy maradt ott mint egy kis szobába! Ha padmalyba tettík, akkor elibe tettek egy deszkát, oda semmifílekíppen főd nem ment, ha pedig a közepire tettík az illetőt, ledeszkázták, hogy az nem szakadt le, majd csak idők múltán... A nagyon szegínyekre, meg akinek senkije se vót, nem tettek semmit, akkor azokat is úgy temettík el, hogy vagy padmalyt ástak, vagy nem, oszt akkor hányták is rá a fődet. Akkor is vót olyan, de akinek vót hozzátartozója, az nem h'tezett hogy úgy temesse el, hogy csak a koporsóra lökje a fődet!... kisgyereket a fejekhe tettík... ha egy másik gyerek is meghalt azt a lábáho temettík, a két szülő meg közípre. De vót olyan sír, ahun hatan is vótak..." A temetőben addig énekelt a kántor, míg a koporsóra ráhúzták a földet, a sírt behantolták s el is igazgatták. Akkor a funerátor ismét levette a kalapját, s így szólt: „Keresztyének! Isten a megszomorodott feleket a maga szent lelke és kegyelme által vigasztalja meg, akik pedig ezen megholt mellett a végtisztességtételen nem sajnállottak fáradozni, minden jókkal jutalmazza meg! Isten áldja meg mindnyájokat!" A többiek utána mondták: Isten áldja meg! Itt hadd jegyezzem meg: a férfiak levett kalappal álltak a sírnál, csak akkor tették fel a kalapjukat, mikor elkezdték a földet lapátolni a koporsóra. Ezt megelőzően természetesen kalap nélkül voltak a templomban, levett kalappal álltak a háznál a koporsó mellett — már úgy is jöttek ki a pitarból. A funerátor amikor bement a pitarba valamelyik férfinek adta oda a sajátját, s mikor jött kifelé eligazítani a kecskelábat, aki elöl jött ember, attól elvette, s odaállt a kántor mellé. Az éneklő gyermekeknek a pénzüket a funerátor adta oda, mindjárt a temetőben. Egy közülük többet kapott, mert ő volt a „nyútó", aki kitartotta a verssorok végét. 1908-ban például emlékezet szerint énekszósnál 10 fillért, házasnál 16, templomosnál 20 fillért kaptak. Nagy temetés volt akkoriban a Fogthüy Jánosé, akkor minden gyermek 1 koronát kapott. Több határozatot hozott a presbitérium velük kapcsolatban is: 1872-ben kimondták: hogy „a növendékek tanulása és tanítása a gyakori temetések alkalmával kevesebb akadályra találjon... az énekszós temetésekre csak 6 a predicatios temetésekre pedig 8 növendék szolgálata vétethetik igénybe..."

23 A következő évben határozták „... a mostani és a mostanihoz hasonló feneketlen sártengerben a temetésre kötelezett apró gyermekektől nem kívánható az, hogy a szokásos 2 krajcárnyi csekély díj mellett ruháikat, csizmáikat nyűjjék, sőt a mi több egészségeiket is veszélyeztessék ... bármikori őszi vagy téli időben éneklő gyermekeket csak azon esetre kapnak az iskolából ha azoknak a házhoz, onnan a temetőbe és a temetőből vissza az iskolába szekéren leendő szállításáról gondoskodva leend.. ."

24 Hírül adják a jegyzőkönyvek, hogy egy „régen érzett híjjány elhárítására" a református egyház 1877-ben készíttetett gyászkocsit, melynek használati díját a gyászterítékkel együtt külön kezelték.

25 A halottas kocsit, a „teshordó kocsit" Szent Mihály lovának is nevezték, „a Szent Mihály lova! ha mán az befut!" — mondták. Katolikus családoknál — akik mindig háztól, pappal temettek — temetéskor egy kis asztalt tettek ki a papnak, hogy reátegye a szenteltvíz tartót, imakönyveket, vezérkönyveket, a fejfedőjét. Szék nem kellett, nem ült le, nem volt annyira hosszú a szertartás. Mikor a temetést 23 A hajdúszoboszlói református egyháztanácsjegyzőkönyve 1868—1879. 217. lap 24 A hajdúszoboszlói református egyháztanácsjegyzőkönyve 1868—1879. 6. pont, 242—243. lap 25 A hajdúszoboszlói református egyháztanácsjegyzőkönyve 1868—1879. 50. szám 616. lap