Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Vajda Mária: A Tiszával kapcsolatos népi hiedelmek egy Tisza menti falu közösségében

A nagypénteki szépség- és egészségvarázsló célzatú fürdés mellett az sarkallta a tiszacsegei lányok egy részét, hogy kimenjenek a Tisza-partra, hogy a fűzfák lombjai alá ülve, hátha megpillantják a vízből felbukkanó vízitündéreket, illetve meghallhatják csodaszépnek mondott éneküket. „Pedig jó csípős idők voltak akkor nagypénteken, nem vót olyan hej, de jó idő, de azért csak ott várakoztunk. Én sohasem voltam olyan hiszékeny, de csak úgy gondoltam, lehetetlenség, hogy ne legyenek. A régi öregek olyan nagyon szép nótákat tudtak, és azt mondták, hogy a vízitündérektől tanulták." (Fülöp Lajosné, Bari Erzsébet, sz.: 1916) Vízibornyú. Népünk babonás hitében jelentős szerepe van annak a meggyőződésnek, hogy a test természetes nyílásain át kígyó, béka, vízibornyú, fülbemászó stb. juthat a gyomorba, belekbe és a test egyéb szerveibe, üregeibe.

63 Néhány évtizeddel ezelőtt még élénken éltek országszerte a vízibornyúról szóló hiedelmek, melyeknek számos változatát közli Barna Gábor is a Hortobágy környéki falvakból.

64 Érdekes módon Tiszacsegéről nem közöl adatokat, holott a vízibornyúval kapcsolatos hiedelmek egy része teljes azonosságot mutat a környező településekről ismertekkel. A tiszacsegeiek is úgy tartják, hogy a vízibornyú vízi állat, mely a Tisza vizében és a kutakban él. Ha az ember vigyázatlanul iszik, könnyen lenyelheti, és ez igen veszélyes, mert az áldozat gyomrába kerülvén, az ember által fogyasztott tápláléktól nagyra nő. Miután a természetes nyíláson át nem tud eltávozni a szervezetből, megöli gazdáját. Legfeljebb műtéti úton tudják eltávolítani. A történetek szerint általában a nők szoktak így járni. Néha tréfás kiszólásként is használják, ha hirtelen erős hízásnak indult egy nő: — „Tán csak nem vízibornyút nyeltél?" — Mikor osztán meglett a gyerek, kiderült, hogy miféle vízibornyút nyelt. De vót olyan is, hogy a nő elnyelte, azt hitték, hogy a nő állapotos, közbe vízibornyú vót benne, oszt mikor megnőtt benne, akkor elvették tőle a vízibornyút, megműtötték."

65 (Férge Józsefné, Szilágyi Lídia, sz.: 1928) Napjainkra már megkopott Tiszacsegén a vízibornyúval kapcsolatos hiedelem. Arra vonatkozóan, hogy mennyi idő alatt nő meg az emberben, és hogy néz ki kifejlődött állapotában, már nem ismerik a választ. A környező településeken az 1950-es években végzett gyűjtésekből tudjuk, hogy a hajdúböszörményiek szerint 3-4 hónap alatt nő meg, Polgáron és Balmazújvároson pedig úgy tudták, hogy 16 év alatt. Nagyságát tekintve pedig a polgári és balmazújvárosi hiedelem szerint „macska nagyságúra" nő meg.

66 Magáról, a még kifejletlen vízibornyúról azt tartják a csegeiek, hogy olyan, mint a zöld gyík, hosszú farka van, csak a színe feketébb. Nem a képzelet szüleményei, a megkérdezettek mindegyike saját maga látott már ilyen lényt, melyből leginkább a gőte alakjára ismerhetünk. Barna Gábor is arra a következtetésre jut a hortobágyi falvak vizsgálatakor, hogy a vízibornyúnak nevezett lényre vonatkozó leírások a gőtére vallanak.

67 Liszt Nándorás azt írja a század elejéről való értékes feljegyzéseiben, hogy „Hajdú megyében a nép egyes kutak vizében, nagy vízállásokban, főleg eső után található 3-10 cm hoszú, gyíkhoz hasonló, négylábú, sárga-feketén tarkázott hasú állatot, vagyis a „közönséges gőtét" (Triton taeniatus-t) mondja vízibornyúnak."

68 A Kis-Sárréten pedig a foltos szalamandrát

69 (salamandra maculosa). 63 Dr. Kóssa Gy., 1908. 274-281. 64 Barna G., 1979. 78-79. 65 Egy hajdúböszörményi hiedelemtörténetben „egy lány beteg lett, a hasa megdagadt. Az anyja szidta, azt hitte, hogy állapotos. Mikor hosszabb elmaradás után egyszer bement hozzá a szobába, a lány ott feküdt véribe, a házba meg ott járkált egy másfélrőfös vízibornyú." — DENIA, ltsz. 1417. Tikos B. gyűjt., közli: Barna G., 1979. 78. 66 BarnaG., 1979.78.; Szendrey Zs., azt írja, hogy a vízibornyú „feje akkora, mint a bornyúé és szőrös, mint a vadmacskáé, roppant szemei mozdulatlanok, hangja mint a kisgyermek sírása vagy a malac visítása." — Szendrey Zs., 1938. 269. 67 Barna G., 1979. 79. 68 Liszt N., 1906. 16. 69 Fehér Gy., 1938. 184.