Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Vajda Mária: A Tiszával kapcsolatos népi hiedelmek egy Tisza menti falu közösségében

ellenében. A hiedelem megkopását tükrözi, hogy a vízhozatalhoz fűződő „szótlanságnak" már nem tulajdonítottak jelentőséget.

21 Tiszacsegén a nyugtalanul alvó, sírós, „szemmel vert" gyermek gyógyítására egy másik fürösztővíz készítése is ismert volt. Ezt az itt élő kis számú katolikus lakosság alkalmazta, akik főként a káptalani birtokon dolgozók leszármazottai voltak. Amikor a víz forrt (a Tisza vizét tartották leghatásosabbnak), 7 szem akácfa vagy kukoricacsutka parazsat tettek bele, ritka vászonnal leszűrték, és amikor annyira lehűlt, hogy a fürösztő könyöke állta, megfürdették benne a gyereket. De előtte keresztet vetettek a fürdővízbe, ahová a gyermek feje került, hogy meg ne verjék szemmel a gyereket. (Máskor sem tették a fürdővízbe a gyereket anélkül, hogy ahová a feje került, ne vetettek volna keresztet a víz tetejére.) A Tisza iszapját is gyógyító hatásúnak tartották, köszvényes (reumás) testrészek borogatására alkalmazták. A Holt-Tiszáról, a Tisza menti laposokból piócát szedtek. Többnyire a balmazújvárosi és egyeki piócások foglalkoztak gyűjtésével és a környező falvakban történő árusításával. A csegeiek saját használatra szedték. Úgy tartották, a pióca nem szív jó vért, csak „törtvért", „rossz vért", fölösleges vért. Ezért alkalmazták különösen pl. visszeres lábra, vagy agyvérzést követően. Körülaggatták nadállyal az ereket, Tiszacsegén úgy mondták, „ahol vérnyomás vót". Mikor a piócák jóllaktak, teleszívták magukat vérrel, lepotyogtak maguktól a bőrről. Ilyenkor kifejték belőlük a leszívott vért, és egy vízzel töltött üvegbe tették az állatokat, hogy máskor is használhatók legyenek.

22 A Tisza vize az állatokhoz fűződő hiedelmekben Ha vásárra vitték a jószágot eladni a Tisza túlsó partjára, mielőtt a kompon átkeltek volna, az állatokat belevezették a folyó szélén a vízbe, hogy könnyebben elkeljenek, gyorsan elvigyék őket a vevők, s hogy ne pálljon ki, ne hasadozzon ki a körmük köze. „Vót, aki hármat-négyet is vitt eladni, így összefűzve vótak az állatok, de csak levezették űket a vízre, hogy a patájuk beleérjen. Édesapám is levitte a tehenet mindig. De egyik alkalommal elfelejtette, oszt rámparancsolt, hogy meg ne mondjad anyádnak, hogy nem vittük le a vízhez a teheneket, mert édesapám nem vót olyan hiszékeny, mint édesanyám." (Fülöp Lajosné Bari Erzsébet, sz.: 1916.) Ha a tehén nem adott tejet, rögtön arra gyanakodtak, hogy valaki megrontotta. A tejhaszon biztosítására Tiszacsegén is számtalan babonás szokást, cselekedetet ismertek. Itt most csak azokról szólunk, amelyek a Tiszával kapcsolatosak. Analógiás alapon nyugszik az a hit és gyakorlat, hogyha Tisza-vízzel mossák meg a tehén tőgyét, bőven lesz teje, kiapadhatatlan lesz, mint ahogy a Tiszában is a víz. Az öreg Vak Salamon Mihályt olyan tudósfélének mondták Tiszacsegén. A tejhaszon biztosítására ő is előszeretettel ajánlotta a tehén tőgyének Tisza-vízzel való mosogatását, mint az alábbi hiedelemtörténetben is tapasztalható: „Vót itt Csegén az öreg Vak Salamon Mihály bácsi [...] azt mondta, hogy keresztúton keresztül egy folyóra menjek ki éjfélkor. Vigyek egy fazekat és visszakézzel mentsem meg visszafelé a folyóban és azzal mossam meg a tehén tőgyét. Megcsináltam. Éppen 12 órakor indultam el Pille Margittal. Egyedül nem mertem menni. Itt mentünk le a kanálisra azon az úton, amelyik az Igejbe vitt és a Kislóger felőli út keresztezi. A keresztúton két fehér kutyával tanálkoztunk is. De nem bántottak bennünket. Összecsóválták a farkukat, oszt egyik er21 Országszerte a „szótalan víz" hatékonyságát vallották, vö.: Szendrey Zs., 1938/a. 33.; Kovács Elemér: Mosdóvíz csinálása = Ethn., 1938. 229.; Szendrey Zs., 1938/b. 260.; Gönczi Ferenc: Az emberi betegségek gyógyítása a göcseji népnél — Ethn., 1902. 80. 22 Hoppal Mihály—Törő László: Népi gyógyítás Magyarországon. In: Népi gyógyítás Magyarországon. Orvostörténeti Közlemények. Supplementum, 7—8. (Bp., 1975) 46.; Grynaeus Tamás: Nadály és nadályosok. Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei. 26. (Bp., 1962)