Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

Ophelia bátyja? RáczMihálynak is nehéz feladat jutott. Ami végletesség szerepének jellemében van, azt az összjáték rovására Rácz túlságosan kiélezi. Hangosabb, patetikusabb, elrajzoltabb, mint azt a játék stílusa megengedi. Nem Laertest ismerjük meg, hanem Rácz Mihályt. Pedig mi Laertesre vagyunk jelen esetben kíváncsiak, az udvaronc apa udvaronc fiára, akit csak fiatal hevessége lendít ki a formaságból, de nem esze és lelkiismerete, s aki végtelenül léha, és mert üres, tartalmatlan, jellemtelen: megvesztegethető. A nagyszájúságot, fennhéjázást nem pótolja a hang, s fájdalmat az eksztatikus roham. S míg a rendezés oly életszerűen szabta ki mindenki helyét, mintha ezt a helyet Laertes nem lelte volna meg. Solti Bertalan a színészkirályt Shakespeare felfogása szerint alakította s nemcsak nagy nyugalmú szavalata, de a Gonzago-történet Hegedűs Ágnes játékával együtt is emlékezetes. Amennyire jó véleménye van Shakespeare-nak kora felvilágosult szellemű papjairól (Rómeó és Júlia Lőrinc barátja), annyira elítélő a gyakoribbról, a Hamletbeliekről. Berényi Gáborban megvolt a rideg elutasítás, de hiányzott a kenetteljesség. így a kettővel színesebb lett volna. Hortobágyi Artúr és Nóvák István a sírásók szerepében, a hamleti bonyolult világ kontrasztjában egyszerűek, naivak, bohóckodás nélkül valók voltak, jók tehát. (Csak az a díszlet, csak azt tudnám feledni!) Nagy Béla, Tyll Attila is mindent megtettek, hogy szerényen s jól illeszkedjenek be az együttesbe. Artner Árpád remek mozgását, bár követné kiejtése tisztasága is. Rudas László hajós alakítása így jó, nem kell nagyon előtérbe kerülnie. Thuróczy Gyulának az apa szellemében sok nehézséggel kellett megküzdenie: levetni a fölösleges misztikumot s emellett technikailag is: megállni a sötétben és szédítő magasban. Játékában, mimikában, hangban a legsoványabb lehetőség s mégis kísértetnek maradni? Egyenletes hanghordozás, egy kis biccenés a kardra, ennyi Thuróczy Gyula eszköze, és ez elég. Thuróczy Györgynek még kevesebb. Mint Fortinbras, aki a megváltást hozza, csak végszóra érkezik, de jobban éreztetnie kell, hogy övé a jövő. Ennek az együttesnek igazi képességei az Éjjeli menedékhely kivételével sokáig pihentek, s most frissen, a nagy lehetőségek felfedezésével, a visszahódítás lendületével minden konvenciót levetve törtek be újra. Kevés darab ér meg olyan sikert és emelkedik olyan művészi fokra, mint a Hamlet. S ez nem utolsósorban a rendezés, Téry Árpád érdeme. Shakespeare-t nemcsak játszani, de rendezni is nagy feladat. Érdeme: elsősorban a koncepció. Téry a darab egészéből közelítette meg a részleteket, ezért volt egységes stílusában is, ezért alkalmazkodott még a kimagaslóan jól dolgozó statisztéria is az egészhez, ezért nem veszett el szó, gesztus a semmibe. (Csak egy apróság. Ophélia panaszkodik apjának Hamletről: „Megfogá csuklón felül kezem" - mondja - s valamivel később, hogy a mozdulat ne esetlegesnek tessék, Hamlet a szemünk láttán fogja meg ugyanúgy, hogy a szemünk is emlékezhessen a hallottakra.) Reális, igaz, életszerű volt a rendezés. Sallang, pátosz, fölösleges jövés-menés elmaradt, de helyet kapott a gondolat s Arany gazdag nyelvi szépsége, melyben a felindultság szüli a legszebb képeket. De Téry még Shakespeare-nek is segít. A darab közismert kisebb ellentmondásai között, egyik pl. az, hogy Laertes és Hamlet eredetileg kardot cserélnek. Miért? Kérdezi a gyanútlan néző, ha egyáltalán eszébe jut kérdezgetni. Ez a véletlen játsszon közre annál a Shakespeare-nél, aki minduntalan küzdött a középkori darabok véletlenei ellen? -