Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

Mert egyáltalán nem a ködös, misztikus Dániát s réveteg hősét láttuk (nem egyetlen régebbi értelmezés szerint!), hanem azt a nagyon is tobzódó valóságban élőt, melynek nem a rosszul ábrázolt hamleti komorság, hanem Hamlet tisztasága, becsületessége, értelmi fölénye az ellentéte. Kellő világ a való ellenében. Hamlet a leggazdagabban motivált Shakespeare-hős, s Mensáros László ezt a sokféleséget kitűnően előhívta. Mint művelt ifjú idegenül érezte magát a felszínes udvarban, mint utód bátran és derülten, keresztényi világképével óvatosan, bosszújával határozottan. Ha anyját kérlelte: tele gyermeki felelősséggel; ha színészekkel tárgyalt komoly bölcsességgel, másutt meg egy világfi rafinériáival. S amikor háromévi távollét után vidáman megjelenik, hogyan sodródik vissza Yorick koponyájával kezében a komorságba, hogyan készíti ezzel is elő a művészi alakítás hősét a lét és nemlét határán tetteire! Hadd ne soroljam! Ember volt végig Mensáros, aki ráfizet, mert egy hazug, kétszínű, üres, embertelen világtól a maga emberségét kéri számon. A magáét. Illúziót vajon? Lehetetlent? Nem. Csupán azt, hogy látszat és lényeg egy legyen, hogy visszanyerje értelmét a hűség, a család, erkölcs, barátság, becsület. Hogy ne az abszurd legyen a valóság. És nincs egyetlen ember, aki megértené. „O volt az ember" - mondja Hamlet az apjáról, s ezt az embert keresi anyjában - hiába. A férfi szemében minden asszonyok asszonya az anya. S mi maradt belőle? Egy hitvány gyilkos ágyasa - fia szemében. Semmi, könynyű asszony, akit elkápráztat a fény, s aki nem akar egyéb lenni, mint nő, szépsége utolsó lobbanásával, aki szereti Hamletet, mert a fiú is az ő fényét növeli. Simor Erzsi ilyen volt királynénak. Mint egy macska simult Claudiushoz, s akár egy bűnbánó rossz kölyök kérdi fiát: „Hát mit tegyek?" S milyen meggyőzően veszi védelmébe Poloniusszal szemben, s mily nagyszerű Simor játékában, hogy ezt az anyagi tisztább ént csak pillanatra villantja fel haraggal, szemmel, mosollyal, s szerető szívét akkor érezzük átmelegedve, mikor felhajtja a serleget, de akkor is az ő fia szerencséjét köszöntve. Máskor valóban csak ágyas és királyné, semmi több. Hogy kissé túlfeszített a dikciója, s mozdulatai nyugtalanok? Abban a légkörben érthető. Nő, akinek csak érzelmei vannak, ezeket ápolja, védelmezi, s akinek a férfi csupán bálványa, csodálat tárgya, akinek a kezében nem is akar más lenni, mint eszköz. Ez a tragikuma Opheliának is. Ahol a tragédia vihara dúl, ott bűnöst és ártatlant egyenlőképp elsodor - mondotta bukásáról Alexander Bernát. Szó sincs róla. Shakespeare nagyon is megindokolja, hogy miért kell Opheliának is vesznie. Hamlet rendet szeretne maga körül, visszaállítani a feje tetejére állt világot, mert a züllöttséget, mégha szokássá is lett, „megtörni tisztesb, mint megtartani". Hamlet nem börtönt akar, nem hatalmat, hanem tisztességet, őszinteséget, méltóságot az emberi rangra, értelmes életet. Ha ebben a világban egy olyan apa mellett, mint az övé volt, Gertrúd királyné azzá válhatott, ami, hol a biztosíték Opheliáért ő mellette? Ophelia még most olyan, amilyennek Hamlet őrizte anyja képét, de ugyanakkor szereti apját, ezt a hitvány lakájt, bátyját, Laertest, ezt a gyenge, ingadozó karaktert. Szeret, de képtelen a tudat olyan fokára emelkedni, hogy akár Hamlet gondjaiba is beláthasson. Szűk, korlátolt világ az övé, s a közönség kitörő tapsa nyilván nem csupán Örkényi Éva és Mensáros hibátlan játékának szólt, amikor Hamlet kolostorba küldi Opheliát, hanem Shakespeare igazának is. „Okos ember ugyanis tudja bizony,