Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

HOLLÓ LÁSZLÓ BARTÓK-PORTRÉJA Szobrot kell csinálni, mert az marad meg, nem a modell - mondta Medgyessy Ferenc. Vagyis: az ember, a kor úgy marad meg az utókor számára, s úgy él tovább, ahogy a művészi alkotás átmenti, átörökíti. Sőt minden kor úgy formálja át a tegnapot a maga képére és hasonlatosságára, ahogy szüksége van rá, ahogy elfogadja vagy tagadja. Bartók alakja nem szobrászi téma, nem is festői. Nincsen benne semmi különleges. Egyszerű, kissé tanáros külső, fegyelmezett mozdulatok, szabályos méretek. Szakáll, bajusz csak fiatalabb éveiben s hosszabbra engedett haj, amilyennel Holló László festi, a harmincas évek végén. Arányos, szinte kimért test, de a szemei, azok a szemek nem szabályosak! Átsütöttek a törékeny testen, rányíltak szelleme roppant mélységeire, áthatoltak a világon, bíráltak és lobogtak, elemeztek és összefogtak. Egyénisége minden eleme ott volt a szemében. Holló László portréjában is a szeme tart fogva, és a sugárzó homloka. Különös portré ez. Ha szó szerint - irodalmiasan - a fénykép hűségét kérjük tőle számon, akkor semmi nem hasonlít benne Bartókhoz. Bartók feje arányosabb, Hollónál nyúltabb, nyaka rövidebb, itt hosszabb, füle kisebb, itt nagyobb, nézése kiegyensúlyozottabb, itt rémültebb. Szeme nem ilyen táskás, szája keményebb, s így sorolhatnánk tovább a különbségeket, a ruháról, a sálszerűen elterülő inggallérról nem is beszélve. Talán még közelebb áll ahhoz a száznál jóval több önarcképhez, melyeket a 80. évében járó Holló László élete során festett. Hasonló rembrandti megvilágítás, mint azokon, ám a háttér a szokottnál világosabb s a fej megvilágított részeivel, reflexeivel is bőkezűbben bánik. A hasonlítással nem sokra megyünk, mégis, ha a kissé előre dűlő testre, a fejbiccentésre, a vállban, ingben aláhulló vonalakra, s a lobogó haj felfelé törő színelemeire tekintünk, vagy a világos nagysíkú homlok és a sötét szemek ellentétére, a sötét ruha és a fehér ing ellentétére, az uralkodó kékes, zöldes, fehéres árnyalatokra, akkor színben és formákban, vonalak ritmusában és színfoltok egymáshoz való viszonyában a teljes Bartókot ismerhetjük fel. A festői elemek anélkül, hogy a naturális hasonlóságot keresnénk, kifejezik Bartók Béla egyéniségét. Bartókét, akiről így írt hozzám Holló László egyik levelében: „JJiszen milyen nagyra becsülöm, látod, meg is festettem: úgy, ahogy én látom lelki szemeim előtt. És nem csak akkor vagyok vele, amikor hallom műveit, hanem »musoron kfvül« is, szinte nap mint nap szemem előtt van. Rokonnak érzem testestül-lelkestül munkáimban - munkáiban. Úgy