Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

III. A művészek és Debrecen

előbbre való volt, hogy a parasztgyerekeket kótaolvasásra tanítsam, mint az, hogy a magam zenei karrierjét egyengessem." Nem csupán a nagy alkotó szerénységére jellemzőek ezek a szavak, de annak a felismerése is, hogy „a dalokban élő sokoldalú nyelvkincs zsenge korban beültetve, s a dallam segítségével egész életre rögzítve: jobb védelem a nyelvromlás ellen, mint az ún. nyelvvédő könyvek vaskos kötetei, különösen, ha a nyelvoktatás is feldolgozza és felhasználja ezt a remek anyagot." Ezért fordul hát az ifjúság felé, ezért helyez olyan hangsúlyt a vokális zenére, s ír elsőnek a magyar zeneirodalomban gyermekkórusokat, ezért fordít olyan gondot az óvodai zenei nevelésre. Ezt a nevelést gyakorlatilag is megalapozta iskolai énekgyűjteményével, a szolmizálással, a Bicinia Hungarica-val, tudományosan pedig elsősorban a Magyar Népzene c. tanulmányával, s a felszabadulás után népi demokráciánk kultúrpolitikája segítségével megjelent, de Bartók Bélával az Akadémiának már 1913-ban javasolt, a maga nemében a zeneirodalomban egyedülálló: Magyar Népzene Tára kiadásával. Bartók Bélával együtt Kodály Zoltán törte meg a magyar zenében a dúrmoll rendszer egyeduralmát; ők tárták fel kitűnő munkatársaikkal eljövendő zenénknek is kiaknázhatatlan bőségű értékeit, a magyar népdalt; Kodály tervszerű pedagógiai munkájának eredménye, hogy ma már a magyar zenét is miénknek érezzük, s ezzel megromlott zenei érzékünket gyógyította meg; megteremtette a magyar kórusművészet korszakalkotó remekeit, s vegyeskari műveivel kiszorította a művészietlen, sekélyes dalárdarendszert; megmutatta az utat az új magyar opera felé; újra felélesztette a bensőséges zenei élményt nyújtó tradicionális kamarazenét; megalapozta tudományos népzene-feldolgozásunk jövőjét, az európai műzene és a magyar népi zene nagy találkozójával népünknek a haladó világ előtt a legnagyobb megbecsülést harcolta ki. Forradalmi volt Kodály műve a zenei nevelésben éppenúgy, mint népdalgyűjtésében, forradalmi a „Fölszállott a páva" Ady Endre-i politikájának vállalása éppenúgy, mint a Psalmus elemi erejű vádja, vagy elnémetesedett úri zenénk Háry János-i paródiája. Az igazi forradalom a közvetlen ellenséget semmisíti meg, s távoli hagyományokból táplálkozik: Kodály Zoltán művészi forradalma az európai zenei hagyomány és a magyar népi zene szintézise. Kodály Zoltán maradéktalanul a miénk, s Bartók Bélával együtt a magyar zene történetében elsőül az egész haladó világé. Láttunk a Psalmus külföldi bemutatóján könnyező idegeneket, akikben akkor sejlett fel a félfeudális Magyarország átka, láttunk ragyogó gyermekszemeket ajkukon a Villő, a Túrót eszik a cigány, a Süket sógor mosolygásával, hallottunk semmi kis dalárdák után a Huszt-tal, a Mátrai képekkel országos hírűvé nőtt munkáskórusokat, és mennyi szín, az érzésnek milyen sokasága a Budavári Te Deum győzelmi mámorától az Esti dal megbékéléséig, a Nagyszalontai köszöntő hullámzó, játékos dallamától a Galántai táncok sejtelmes romantikájáig, a hegedű-brácsa Szerenád derűjétől a Kállai kettős férfias, méltóságos üteméig! A mi világunk ez, a mi népünk fájdalma a tegnapban és öröme a holnapban. Szeretjük érte Kodály Zoltánt, szeretjük nemcsak korunk egyik legnagyobb zeneszerzőjét, aki munkájával népünknek szerzett megbecsülést, de szeretjük tanítónkat, aki a máért nevelt bennünket, szeretjük a tudóst, aki az utolsó pillanatban mentette meg népi kultúránk kincseit, szeretjük benne a példát: életét a népért, munkáért áldozó, az igazságért megtörhetetlen bizakodással küzdő alkotót. (Megjelent: Építünk, 1952. 4. sz.)