Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

erőszakolt optimizmus, de annyi igen, hogy minden hiba ellenére hisz a jóban. Legtöbb írása két végletre épít: az egészséges, tiszta emberségre és az élet hazug, felemás lelkű vámszedőinek ellentétére. Nem állítja, hogy mindenkin lehet segíteni. Bízik általában az ifjúságban, de, ha mondjuk, szembekerül a maga hasznát leső, felelőtlen fiatal malomellenőr és a kazánfűtőből lett éjjeliőr, aki nyomorúságos kis fizetésért, vénsége mellett is egész erejét, kedvét a rábízott malomra fordítja, akkor az ifjúság számára sem talál mentséget, anélkül persze, hogy moralizálna (Az ellenőr). Súlyos drámai helyzetek ezek, Fábián Zoltán művészetének jellemző erényeivel. Mégha olykor tragikomikus véggel is. Falu, város, napszámos, kispolgár, bürokrata, a társadalom számtalan rétege adott itt találkozót s nemcsak témában, de az elbeszélések nyelvében is. Nem azt mondom, hogy nem futnak néha üresen a mondatai („amint Stanleyről, meg a többi kutatóról magyaráz"), hogy amikor beszéltet, nemegyszer patetikus (Hát már csak annyi az emberséged Cs. Nagy István?!" - ez még színpadi nyelven is idegenül cseng), hogy nem közhelyes néha („takarosan nyírt magyar bajusza volt - feljebb rántotta vállán a puskát"), de ő írta azt is, hogy „menniök kellett tovább, amerre fejjel estek", hogy „úgy búgott néha a hangja, mint az elcsendesült harangszó a komód tetején megremegő poharakban." És ő írta a hivatali aszfaltzsargon remek paródiáját a Telefonnál c. karcolatban. (Kár, hogy humorát olyan ritkán engedi szabadon!) De amennyire világos már Fábián Zoltán etikai szándéka, annyira meg kell találnia saját hangját is, valahol a címadó novella, Az ellenőr s a Bartók-képek nyomában. Ne tévesszék meg az olvasót érzelmes sorok, Fábián Zoltán mély emberségű érzelemvilága, ő valójában mégis: intellektuális író. Ezért soványabb nála az elbeszélés, mint a feldobott igazság, ezért folyik minden írásában nagy küzdelem a szépírás érzelmi elemei és az intellektus logikai érvei között, ezért uralkodik el benne gyakran a meséltetés helyett a hangulat, a líra, mert bármilyen paradoxon, az erős intellektusú író könnyebben hajlik a lírai, zenei megoldás felé, mint az epikus elbeszéléshez. Vagy egyensúlyt kell teremtenie, vagy pedig még természetesebben és bővebben felhasználni műveltsége gazdagságát. Az igazság teljes kibontása és a nyílt feleletek előtt már nem zárul be az út. (Megjelent: Új Hang, 1956. 9. sz.)