Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

II. Az irodalom és Debrecen

Göncölisten három lovát bekötötte a lőcs elé: gyi, gyeplüsök, bocskor-csizmás pórlakzira Karcag felé." Nem követjük tovább fejlődését, de szedünk egy csokorra valót, innenonnan egy képet, jelzőt, versszakot. „Telibélű lány; feltörzsökől a szerelem; felsejtődik, aki volt; bucorog a borjas tehén; a munkát megloptuk; szálingesincs lány; dió-szűzen; fut iralló tábor; szóval mi kezdjük rá csizmaszárverősen; egyszer hoppos, másszor koppos ezeréves komédia; hallgatózom vérem járására; virraszt az isten, botjára rádül; mint csótárból ugrott mén, úgy ront a nóta belém; ezüstöt ver a borda; szűre alatt a bal karján új pár csizma, vett ünneplő; hogy tikkad az üsző jószág lapucsipkés poros úton...; szép csipkerózsika és libertásálom lesz az én paraszti-szerelem-vallásom." Veres Pétert úgy szeretné elnézni szótlanul: „mint pásztor a csillagokat, a csillag a pásztorokat." Talán nem fárasztjuk az olvasót, ha még idézünk néhányat. Például játékos finomságára: „Legénynek szüze van. A szűznek tüze van. A tűznek hamuja. Hajnali szél fújja." S finomsága mögött milyen fülledt erotika lappang ebben a remek képben. „Mi más az, hogy szeretlek, Mint a búzaszemeknek Kacagni a gazdára, Csókkal esni a zsákba." S aki mindezt így láthatja, azt: „Pusztai világból, Tünde délibábból Faragta az Isten Porkahó hulláskor." S mi a költészete? „Ha pózt véve rozzant hídon Kacsalábon forgó kastélyt Meghajítom, leállítom." És. „Aranymívű gádoroknak Tüzetfújó paripáit Nem gyontáros hintó elé, Boronába fogom szálig." De: „Nálunk a szellem Bojtártalan pásztor. Ezzé balogul tán Egy ősi muszáj tói." Kifogyhatatlan a költő Csokonai, Petőfi-emlékű pajkossága, legénykedése, de ugyanúgy férfias komolyságú, bővérű képeinek sokasága. Nyelvének súlya és ereje van s hogy már eddig is igaz szépségekkel gyarapította irodalmunkat, nem csoda, hiszen ott termékenyült meg, ahol Pázmány, Bessenyei, Arany, Ady, Móricz, Szabó Pál, Erdélyi, Sinka, Nadányi Zoltán s tudományos prózánkban Horváth János és Karácsony Sándor kifejezésformája. Hozzájárul ehhez még az a merészség, mellyel a népi szólamokat beszabadítja a költészetbe. (Csára csizma, hajszra bakkancs = egy lány, egy baka; ezüstöt ver a borda = az ünneplő ruhába, úrasztalterítőbe ezüst szálat vernek a szövőszék bordáján, vagyis hát a szerelmes lány az esküvőre gondol, mint ahogy a lentebb idézett versből felsejlődik.) A tömörségéből és forró lüktetéséből támadnak legszebb balladás versei. Nincsen bennük semmi erőltetettség, a kifejezés tömör, leglényegesebbre redukált a szóanyag, s ez a sűrű, forró nyelvláva mégis egészen spontán könnyedséggel ömlik versről versre. Képek, versek úgy mutathatják, hogy Gellért Sándor csak a népi életet ismeri s mivel abból Erdélyi és Sinka sokat merített, ő hamar kimerülhet s szűk körre ítéltetett. Gellért Sándor most huszonhat esztendős, eddig paraszti sor és román katonaság közt hányódott, nemrég beiratkozott a debreceni egyetem bölcsészeti karára. Költői erejére ez a kötet bizonyság s most a készség és szabadság elé a tágabb horizont lehetősége került. Minden előttünk járó nemzedék vitt magával egy-egy költőtársat. Már-már úgy látszott, hogy minékünk is valamelyik előttünkjáró nemzedékhez kell csatlakoznunk. Gellért Sándorban olyan költő rau-