Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)
II. Az irodalom és Debrecen
rődni helyzetébe. Látja, hogy a világ változik, ha beleszólunk, ha nem szólunk, de az ember azért ember, hogy próbáljon beleszólni, próbálja a változást befolyásolni, s nem is fontos, hogy sikerül-e vagy sem. Beleszólni muszáj, mert még az olvasmányai is csak fokozzák elégedetlenségét. Olvas, rengeteget, legyen az ponyva vagy klasszikus, de valamennyiből az derül ki, azt olvassa ki, hogy a parasztsággal nem törődnek, s aki törődne, az sem ismeri, kívülről és hamisan látja. Lám itt az új jegyző is. Meg se kérdezi a falut, csak rendeli az írógépet, s az öreg írnokot kiteszi. Nem lehet ezt elviselni - biztatják, írja meg valamelyik lapba. Kérik, erőszakolják, hogy írjon. Nincsenek megváltó álmai, nem akar dicsőséges pályát megfutni. Egyrészt soha nem érzett dolgok ízét érzi arra a gondolatra, hogy cikket ír az újságnak. De a másik gondolat már szemrehányó, hogy azon nyomban szégyelli is magát. Vajon nem szentségtörés ez, hogy ő még gondolni mer arra, hogy cikket írjon munkától meggyötört kezével? De hát ott áll a környezete, s az tőle vár most valamit. Nem megy könnyen az írás. Látja a bajt, s a korcsmai pohár csengésében is a cikk ritmusát keresi, érzi, hogyha megírja, a szó terjedni fog tovább és nem tudja őt, meg a falut elgázolni senki. Bátorítást kap a múltból, hiszen már meséltek mások is az írógépről, de vajon szabad-e még egyszer írni erről a témáról? És a gép, akár így, akár másképp, de mégiscsak a fejlődést hozza. Valamit tenni kell, s az írás mégse megy. Ott a kötelező valóság, ott a biztatás, az írásos példák, ott az alkotás felszabadító sejtelme, de a felelősség sötét intelme is. Hátha minden nyomorúság csak azért van, hogy a nép észre térjen, hogy ne kínlódjanak, hanem hagyják ott a falut, széledjenek széjjel - kétlik fel benne. Hát ő mit hagyjon el? Mindent, ami az övé? És most, amikor saját egzisztenciájába vetett hite rendül meg, most már ír, csakugyan. A fájdalmak szinte széjjeloszolnak, a történések egymásba kapaszkodnak, úgy érzi, mintha mindenki fájós lábú lenne, s vonszolná a terhét maga után. Szemét lehunyja és zsongva árad benne széjjel az írás, összekeveredik az emberek estéli lázadásával a körben, asszonyok sírását hallja, mindent lát maga előtt, amit megmutatott neki az elmúlt hét. De hiába magyarázza a főjegyzőnek, hogy nem egy bizonyos főjegyzőről és egy bizonyos írógépről írt, hanem „csak" írt, mert írni kellett valamit, olyannyira sok a baj. Hogyan is értené a jegyző, hogy egyetlen emberbe és gépbe jelképesült most minden ellentét és nyomorúság? Nem jelentékeny írás ez az első, de Szabó Pál ettől kezdve érző, látó, a kimondás és újrafogalmazás kényszerétől űzött, s az egyetlen valóságban is egyetemes igazságot mondó alkotó. Figyeljük csak meg, hogy ez az esztétikai-lírai elemzés mennyire leegyszerűsödött új megfogalmazásában, s ugyanakkor mennyivel erősebb társadalmi hangsúlyt kapott a falu tiltakozásában. Az emlékező módszer természetesen menti az önéletrajz hézagait az író felől nézvést, de elégedetlenül hagyja az olvasót, aki nemcsak Szabó Pál eddigi írásaiból veszi jól értesültségét, s nemcsak ismeri az elmúlt évtizedek értékelését, de érzi Szabó Pál soraiból, hogy ő is többet tart fontosnak, mint amennyit elmond. Igen, a módszer. Proust és Virginia Woolf kiemeli alakjait az időből, s az életet alaphelyzetek, motívumok vagy vezérdallamok örök visszatérésének tekinti, maradandó lényegnek, változó jelenségeknek és nem fejlődőknek. Szabó Pál fordítva: önmagát helyezi vissza a múltba, semmissé tesz közben esett változásokat. így látta a nép Dózsa forradalmát, így látszott a felszabadulás Biharugra felől - hirdeti az Isten malmai-