Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

I. A város igézetében

pótol-e azért, hogy a szülőházát a Bethlen utcán lebontották? Ha Moszkva megbír kellős közepén egy-egy öreg műemléki faházat, vajon mért lett volna terhére Debrecennek a Kölcsey-ház és Tóth Árpád lakhelye? Az SZTK-t a Déri Múzeum környezetéhez nem illő álmodern kékes színű üveg toldalékkal csúfították el, a Kölcsey Művelődési Központ pazarló terei pedig fölöslegesek, szinte sejtetik, hogy baj van a belső akusztikával. Nemrégen a tv meghívta a város illetékeseit s egy elszármazott írót disputára. A főmérnök tartotta igazát, írónk rosszallta, s maradt minden úgy, amivé tették. Mire a bűnbánat bekövetkezett, hogy mégsem volt szükség a pusztításra, s hogy mégsem kellett volna tucatvárost építeni felfelé ott, ahol „száz mérföld a világ erre is, arra is", vagyis széltében-hosszában is lehetett volna a Le Corbusier, Alvar Aalto által oly gyakran elmondott emberléptékű házakat építeni, akkorára felépült az űj Debrecen. Megmaradt a régi város varázsa, szelleme? Nem nosztalgiáról van szó, nem visszavágyódásról. De nem különös, hogy a világot vonzó Debrecenből ma is és mégis az öreg Kollégiumot mutogatjuk botos diákjaival, a hagyományt oly csodálatosan tároló Déri Múzeumot, és arrább a Kossuth Egyetemet, a Klinikák pavilonjait -, bármennyire ellenkeznek is a mai kórházépítés tömörítő rendszerével? És ott ül Varga Imre remek Hatvani-szobra az egyetem előtt, ott virraszt Medgyessy Móricz-szobra a Déri téren, Tóth Árpád emléke a Nagyerdőn, a Kollégium falán bronzba öntött múltunk, és Bocskai szobra és az Izsó Miklós formálta Csokonai. És adja a városképet a harmonikusan klasszicista városháza, a debreceni szecesszió művészettörténeti ritkasága, a régi megyeháza, az egyházi bérpalota, az Aranybika szálló, a rendőrség palotája, az első Krematorium és a Svetits-bérház, a lakásépítés azóta sem felülmúlt példája. Csak a venyige füstjével, a kis kertek virágainak, érett gyümölcseinek illatával lett kevesebb Debrecen? Dohosabb, öreg családi házakat, mint ezekben a múltbeli kertekben, alig képzelhetünk el. De a panelek huzata, hideg ridegsége kárpótolja-e őket? Jobb-e a felemás Darabos utca, Csokonai utcája, épületmonstrumai tömege? A hajdani Piac utcán a szüntelenül rohanó tülekedés, mintha a pesti Rákóczi útnál is különbnek kellene lennie, s köszönni nem kell a boltban, mert Pesten se köszönnek. Hová lett az emberközelség, ami Debrecenbe vonzott? Nincs négy évtizede, hogy tanítványaimmal együtt kubikoltuk a földet a reménybeli gyógyszergyárat alapozva, s ma a Biogal az ország egyik első intézménye. Milyen láz hajtott akkor, s hajtana-e napjainkban? Nem számonkérés ez, csak kérdés. A pályaudvartól az Alföldi Nyomdáig az újjá lett Debrecen tiszteletreméltó példáit sorolhatnánk, de hová lettek az összetartozás szálai, ezek a soha le nem írt, szabályokba, törvénybe nem foglalható vonzódások? Móricz Zsigmond még negyvenegyben Debrecenben csináltatta gubaszőr takaróját. Egyik volt az övé, most is borítja leányfalusi ágyát, másik lett az enyém. Negyvenöt éve szolgál hasznosan, szépségesen. Jelképesen mondom ezt, de arra gondolok, hogy a megtartó erő valahol még ott kell legyen Debrecenben, ha gubacsapók nincsenek is. Vannak tudós professzorai, írói, művészei, mesterségek művelői, van gyógyszergyára, ruhagyára, minden, ami a megmaradáshoz szükséges és a jövőre hivatott népe. „őrzők a strázsán!" (A MTI Külügyi Szolgálat megbízásából, 1963.)