Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

V. A város múzeumai

miai - kincseivel egészített ki, s tette a Déri Múzeumot az ország első vidéki közgyűjteményévé. Ne várjuk, hogy amint belépünk, elénk tárul a teljes gyűjtemény, mely évente most már 5-6000 tárggyal gyarapodik. A tudós érdeklődők gondosan rendezett raktárakban találják kiegészítését annak, amivel az évenkénti százhúsz-százhatvanezer látogató az 1977-ben megnyílt, újjáteremtett múzeumbelsőben a tárlóknál találkozik. Számomra, számunkra, a „Déri" otthon volt, a barátságot és gondolkodást melengették falai, akár a Városi Levéltár vagy a Kollégium Könyvtára. Megszokhattam hát régi formájában, és mégsem volt idegen, amikor megifjodva újra láttam. Sőt csodálkozva és meghatottan jártam új tárlói, megnövekedett termei között. Kevés hasonló példát említhetnék, hogy miként lehet az egyébként is archaizáló tegnapi épületbe valóban korszerű belsőt teremteni, hogyan lehet jól kihasználni a teret, s hogyan lehet a néző és látó ember szolgálatába állítani a tárgyakat, ősi kultúrák világát, a varázslatos keleti művészeteket, fémművességet, fegyvereket, üvegeket, bútorokat, hely híján kevésbé talán a képeket, de első helyen külön teremben Munkácsy: Ecee Homo-ját. Lehetetlenre vállalkoznánk, ha akár egyetlen, akár több kiemeléssel dicsérnénk értékeit. Ismertem a raktárak zugait, számomra mégis legnagyobb meglepetést a debreceni fazekasság páratlan gazdagsága adta. Ki gondolná, hogy azon a földön, ahol olyan könnyű bor termett, hogy még Csokonai korában is kötelező volt a Kollégiumban a rossz víz helyett naponta csaknem másfél litert inni, ahol a Vénkert vagy Libakert homokját toronymagasra csavarta a forgószél, ott még a tizennyolcadik század végén száz fazekas dolgozott, nyilván Tisza menti agyagból. És mennyi leleménnyel, a jellegzetes, hosszú, kiöntős korsóktól a másutt csak fából készült, de itt Debrecenben bordás cserép csigacsinálóig, a Jutka-korsótól a remekbe készült úrasztali boroskantákig. Legyen az régészeti, néprajzi, történeti, művészettörténeti emlék, meg kell említenünk a rendezésük korszerűségét. Egy időben túl „levegősen" mutatták be múzeumaink a csekély, de jellemző anyagot, máskor zsúfoltan. A Déri Múzeum munkatársai most a jó középutat választották: hangsúlyos helyre téve a figyelmet vonzó példákat, nem alárendelve, de kíséretül a szükségeseket. A rendezés áttekinthető, olyan lélektani elgondolással, hogy a látogató pontosan visszaemlékezzék a látottakra. Eleget tesz városának a múzeum, amikor a híres debreceni ötvösségre, könyvkötészetre vagy éppen szűrhímzésre irányítja figyelmünket, eleget tesz „megyei múzeum"-i hivatásának, amikor túllép a város határain, s eleget tesz az egyetemes kultúrának, amikor az etruszk bronztükörtől a keleti csontfaragásokig széttekint a világ nagy kultúrái között. (Megjelent: Hajdú-Bihari Napló, 1981. aug. 12.)