Koczogh Ákos: Debrecen vonzásában (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 49. Debrecen, 1989)

IV. Színházi élet a városban

Molière: A NŐK ISKOLÁJA Elégedetten jöttünk el a Csokonai Színház Moliere-bemutatójáról. A nők iskolája nem veszített frissességéből, sikere a maga korában - éppen kétszázkilencven esztendeje - sem volt nagyobb, pedig már szerzője életében is csaknem százszor került színre. A nézők oldalukat fogták nevettükben - jegyezte fel róla a krónika, s ez valószínű is. A komikumnak fokozatai vannak. A gyermekek számára már mulatságosak a véletlen találkozások (Horace „véletlenül" éppen barátja szíve választottját hódítja el) s nem sokkal több emberismeret kell hozzá, hogy félszeg alakok nehézkességén, ügyetlenségén mulassunk (Alain). A jellemek komikuma bonyolultabb s egy első látszatra nevetséges jellem a legmélyebb tragikum csíráit is magában hordhatja: Arnolphe nemcsak zsarnok s fölényes, ha előnyben van, s csúszó-mászó, ha ráijesztenek, de ravasz, okos, számító is egyben s nemcsak segítségre kész barát, de önző, értelmes és kéjsóvár is. Végső soron mégis mi teszi nevetségessé, miért „leleplező" Molière szatírája s miért nemcsak egyszerű bohózat? Mert a gyökeréig romlott Párizsban, a „napkirály" fővárosában akkor, amikor a polgárság szigorúan őrzött erénye a józan becsületesség, éppen ez a polgárság nemcsak nemesi előneveket vesz fel, hanem átveszi a romlott nemesség szokásait is; s miután átkéjelegte fiatal éveit, vénségére középkori eszközökhöz folyamodik, hogy saját tapasztalatain okulva legalább a maga számára biztosíthasson tisztességes asszonyt, „szarv nélküli" házaséletet. A leleplezés nagyszerűsége a darab végső kicsengése: minden romlottság, gazság, önzés felett győzelmet arat a tiszta érzés, a becsületes szándék. Molière-t és elsősorban ezt az egyik legjobb, legmélyebb darabját, A nők iskoláját előadni nem könnyű, hiszen három feladatnak kell eleget tenni: a társadalom, jellemek ellenmondásait ugyanúgy meg kell formálni, mint ahogy nem lehet elkerülni a helyzetekből adódó komikumot. A legnehezebb talán mégis, hogy a néző kacagás közben se kételkedhessek az alakok hitelében, ne váljon kétségessé egyetlen szóban, gesztusban sem, hogy amit a színész tesz és mond, az a megszemélyesített alakoknak halálosan komoly problémája. Ne csupán élcelődést lásson két kiélt férfi dialógusában a nőkről, hanem életfelfogást, létkérdést. Mert, ha nem így van, akkor érthetetlenül hallgatja Arnolphe dühkitöréseit, elkeseredését széptevése kudarca nyomában, akkor hiába verik el merő véletlenségből Arnolphe cselédei urukat, akkor a szatírát leglényegesebb elemétől fosztjuk meg, hiszen Cervantes, Swift, Molière is úgy ad élt szatírájának, hogy minden hősét komolyan veszi. Színházunk nagy fejlődése mutatkozik abban, hogy ezt a feladatát jól ol-