Sz. Kürti Katalin: Régi debreceni családi képek (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 48. Debrecen, 1987)

I. Debrecen XVIII-XIX. századi festészetéről a portréművészet tükrében

A felvilágosodás korában, de különösen a reformkorban fellendülőben volt a portré műfaja. A hivatali reprezentáció mellett tovább fejlődött a családi galériák rendszere. Míg az előző századokban csak a nemesség rendelkezett ősgalériákkal, most a feltörekvő polgárság is megörökíttette magát, példázván megnövekedett igényét, önmegbecsülését, felemelkedési vágyát. A polgári lakások elmaradhatatlan része lett a képtár. Kazinczy Ferenc lelkes támogatója volt a portréfestészetnek. Ezt írta: „Minden jobb embernek festetni kellene magát, hogy ha kikapja közülünk a halál, bírhassuk képeiket.*' Hasonlóan vélekedett később Kossuth Lajos is: „Bírnunk kell nagy férfiak képmását, szobrokban, rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, melyhez naponként elvezessék az apák a fiaikat, honszerelemre buzdítani."

1 A közéleti képmások festése, litografálása, rézbe metszése nagy feladata lett a kor legjobb erőinek. A jeles személyiségek sokszorosított portréi bekerültek a családi otthonokba is. Barabás Miklós például egymaga több száz arcképet készített az 1830—40-es években, s megalkotta a magyar reformkor arcképcsarnokát. Ő volt az első hazai művész, aki pusztán festésből, rajzolásból meg tudott élni, s nem kényszerült kivándorolni, mint pl. idősb Markó Károly, Brocky Károly vagy a debreceni Dosnyai Károly. Egy csoport: az arisztokrácia és a katolikus egyház még a múlt század elején is bécsi művészekkel dolgoztatott. Portrék száza készült Bécsben és Pozsonyban, a diéta idején. A tanulmány keretében vázlatosan áttekintjük a XVIII—XIX. század debreceni festészeti életét: leírjuk a helyi festők működését, érintjük a nagy magyar festők és Debrecen kapcsolatát, valamint a vándorfestők munkásságát. Az ábrázoló művészetek másfél évszázados történetéből méltán emeljük ki a portréművészetet, hiszen, ha bármilyen szerényen is, már a XVIII. század közepén megjelentek a reprezentatív közéleti arcmások a Református Kollégiumban, a városházán, s gyarapodott az olaj és akvarell miniatűr képek sora a családi házak falán. Később fokozatos gazdagodást látni, s a XIX. század 70-es éveiben már családi galériákról beszélhetünk egy-egy rangos patríciusfamília esetében. A művészettörténeti áttekintés után a családi arcképek leírására, csoportosítására szűkítjük a témát, majd állagjegyzék-szerűcn felsoroljuk a köztulajdonban, magántulajdonban lévő és lappangó műveket. Mindezt két kiállítás: az 1939-es és 1986-os Déri múzeumbeli Régi debreceni családi portrék kiállítás és az azt megelőző gyűjtő-, kutatómunka segítségével állíthattuk össze. Egyúttal ez a jegyzék helyettesíti az 1986-os tárlat katalógusát. 1 Fontosabb irodalom: Rózsa György: Arcképfestészet —Művészet Magyarországon 1780—1830 (katalógus), 73—80. p., ill. Művészet Magyarországon 1830—1870 (kat.) 115—118. p, Szvoboda Gabriella: A portré a nemzeti művészet korszakában (uott, 119—127. p.) Idézet Kazinczy leveleiből (Bp., 1896), X. köt. 2390/1813. (továbbiakban: Kaz. lev.) A Kossuth-idézetet Szemző Piroska közölte (A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség évkönyve, 1951, 131. p.) a Pesti Hírlap 1841. jan. 6-i számából.